Amy Berg amerikai filmrendezőnő nagy adósságot rótt le azzal, hogy dokumentumfilmet készített Janis Joplinról, akit azóta, hogy 1979-ben Mark Rydell az Oscar-díjra jelölt The Rose-ban megemlékezett róla, a filmipar szinte elfelejtette.
Janisről az első dokumentumfilm még 1974-ben, azaz halála után 4 évvel megszületett, a film zenéje is megjelent dupla lemezen. 1999-ben, a woodstock-i fesztivál 40. évfordulójára kiadott 4 DVD-s összeállításban is láthatjuk őt az eredeti film rendezői változatában (a korábban ismert verzióba nem került bele), és fellépéséről bővebb részletek is vannak az „extrák” között. 2003-ban egy újabb dokumentumfilmben láthattuk őt: az 1970-es, Kanadán és az Egyesült Államokon áthaladó Festival Express történetét dolgozták fel, ezen a vonatturnén Janis olyan nagyságokkal lépett fel, mint a Grateful Dead, a The Band, vagy Buddy Guy. (Ezt a filmet a magyar televízió is levetítette egy késő éjszakai órán).
Amy Berg az énekesnő viharos életét levelezésén keresztül mutatja be és olyan koncertekkel, mint az 1967-es Monterey-i popfesztivál, és Woodstock. Nyolc évre volt szüksége ahhoz, hogy tető alá hozzá a dokumentumfilmet, amelyben megszólalnak a hozzátartozók és barátok, és olyan stúdiófelvételek is, amelyeket nem hallhatott eddig a közönség.
A film megmutatja Janis sérülékeny oldalát, azt, hogy a koncerteken mutatott erő és magabiztosság mögött valójában ott rejtőzött az örökös bizonytalanság, a megfelelési vágy.
Az 1943. január 19-én a texasi Port-Arthur-ban született Janis kamasz korában sokszor volt a gúny tárgya külseje miatt, ezért visszahúzódó, magába zárkózó lett, de a blues-ban, Bessie Smith és Big Mama Thornton dalaiban megtalálta menedékét. Végül San Franciscóba ment, hogy felfedezze a zenei világ alkotó szabadságát. Itt új élet kezdődött számára, magára talált a színpadon, ahol meglepetésére teljesen meghódította a közönséget, amely tombolt, amikor meghallotta rekedtes, teljes átélést sugárzó hangját. Belső- és magánélete azonban továbbra sem volt rendben. Valószínűleg emiatt fordult az alkoholhoz, a droghoz és képtelen volt lejönni róluk. Máig emlegetik keserű mondását, hogy „a színpadon 25 ezer emberrel szeretkezem, aztán egyedül megyek haza”. A kábítószerekkel csak arra a rövid időre szakított, amikor egy dél-amerikai utazáson megismerkedett David Niehaus tanárral, akinek fogalma sem volt arról, hogy ki is ő. Intenzív románcot éltek át, de Joplin ennek ellenére visszatért a drogokhoz és a férfi megszakította kapcsolatukat. Janis halála után érkezett egy távirat számára abba a Los Angeles-i szállodába, ahol túllőtte magát a heroinnal 1970. október 4-re virradóra. Niehaus volt a feladó, és azt írta, hogy hiányzik neki a lány…
A rendezőnő, aki akkor döntötte el, hogy elkészíti a filmet, amikor elolvasta levelezésüket, úgy gondolja, hogy talán másként alakult volna Joplin sorsa, ha a táviratot még időben kapja meg.
Találó a film alcíme, The Little Girl Blue - ez Janis egyik dalának címe volt .- amely azonban bemutatja, hogy az énekesnő méltán emelkedett fel minden gyengesége és túlzásai ellenére a halhatatlanok közé. Tragikus körülmények közé bekövetkezett halálával sajnos tagja lett a „27 évesek” baljós klubjának, amely évtizedek óta gyűjti az újabb jelentkezőket, Jimi Hendrix-től Amy Winehouse-ig…
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
