Írolvasgondol

Az egyik legnagyobb kortárs fotós, akinek fogalommá vált képeiből éppen napjainkban láthatunk válogatást a budapesti Műcsarnokban. http://elmehunyor.blog.hu/2016/03/09/a_retteges_es_a_bolcsesseg_arcai 

A 66 éves Steve McCurry karrierjánek 40 éve alatt a világ minden táján megfordult. Megörökített háborúkat, civil konfliktusokat, kultúrákat, vallásokat, arcokat. A legújabb érdeklődési területe Kuba. Erről vallott a La Repubblicának adott interjújában.

-Hogyan született ez az ötlete?

-Mindig úgy gondoltam Kubára, mint egy érdekes helyre, ahol meg lehet találni a múlt varázsát. 2010-ben látogattam oda először, aztán többször visszamentem, de akkor még nem volt semmi konkrét tervek, csak járkálni, nézni, esetleg fényképezni akartam.

-És rátalált a múltra?

-Igen, vannak dolgok, amelyek mintha megálltak volna 1959-nél, amikor Fidel Castro hatalomra került. Gondolok az építészetre, a korabeli autókra, a módra, ahogy az emberek viselkednek, ahol járnak. időnként tényleg úgy tűnik, mintha az ember a múlt század 50-es éveiben lenne.

-És a mai Kuba?

-A dolgok gyorsan változnak, változtak az egyes látogatásaim között is. A szocializmusnak egy nagyon különös változatát választották, jó egészségügyi és iskolarendszert, de egy szigorú állami ellenőrzést. Nem könnyű az internethez férfi, és kevés a mobiltelefon. De a kubaiaknak meg  maguk kultúrája, amely nagyon gazdag. Gondoljunk a zenéjükre, a festészetükre, az irodalmukra. Lehet, hogy a múltukkal való kapcsolatuk teszi őket egyedivé. A régi gyarmati kapcsolat Spanyolországgal, a gyűlölet-szeretet kapcsolat az Egyesült Államokkal, a hosszú szovjetbarát korszak. Egy kis nemzet, amely főszerepet játszott a világ nagy színpadán. Olyan kis országról, mint Kuba, általában nem is beszélnek.

-Mint amerikainak, voltak problémái?

-Semmi, mindenki barátságos volt velem. Sőt, azt hiszem, hogy megértettem, az igazi probléma ebben a történetben nem a kubaiak, hanem azok az amerikai kubaiak, akik elmenekültek, a floridaiak, akik még mindig háborúban érzik magukat Castro ellen. Kubában szeretik az amerikai kultúrát, szeretik a zenénket. Az igazi ellenség, ha van ilyen, az amerikai kormány volt. Egyébként azt hiszem, ha kubai lennék, én sem helyeseltem volna az embargót.

-És a demokrácia hiányát hogyan értékeli?

-Nincs, az igaz, azonban van másik száz, szövetséges ország, ahol nincs demokrácia, és nem érdekel bennünket. Miért? Mert fontosabb a gazdasági súlyuk, hogy politikailag hasznos szövetségesek lehetnek. Nem, Kuba ellen ez egy játék volt és túl sokáig tartott.

-A kubai képeiről hiányzik a „politikai” Kuba. Fényképezett öregeket, fiatalokat, régi autókat, épületeket és csak Havannában. Ez pontos választás volt?

-Nem azért mentem Kubába, hogy újságírói munkát végezzek. Valóban csak azt csináltam, hogy sétálgattam Havannában, pontos cél nélkül és többnyire gyalog. Voltam Trinidadban is, de a fotók csaknem mind a fővárosban készültek. Hetekig fényképeztem, amit érdekesnek találtam. Nem állt szándékomban a kubai társadalmat bemutatni. Fotókat készítettem, amelyeket rajzvázlatoknak, vagy verseknek nevezek, aszerint, hogy milyen érzésem volt, amikor felvettem. Egyáltalán nem érdekelt, hogy mondhassam, „ez Kuba.”

-Ez a megközelítés nagyon különbözik attól, amit tanúsított a múltban a konfliktusokban.

-Olyan országokban, mint Afganisztán, történeteket mondtam el. Megpróbáltam bemutatni valami azonnali valóságot. Ha valaki egy magazin vagy napilap számára megy fotókat készíteni, akkor azt várják el tőle, hogy a társadalomról, a gazdaságról, a sportról, a politikáról tájékoztasson, azokról a dolgokról, amelyek bemutatják az adott országot. Ez a munka inkább hasonló a dokumentaristáéhoz. Kubában nem voltak megkötöttségeim. Ha megláttam valamit, ami érdekelt, ami magával ragadott, fényképeztem.

-A fotóin a szín meghatározó elem, ugyanolyan hatásuk lenne fekete-fehérben?

-Nálam a szín használata logika kérdése, mert a valóságos, a világ színes. Vannak képek – gondolok az Ázsiában, buddhista, hindu ünnepeken felvettekre- ahol a szín alapvető része a történetnek. De természetesen fekete-fehérben is lehet rendkívüli képeket csinálni, elég Henri Cartier-Bressonra gondolni.

-Mint mint négy évtizednyi mindenféle zsánerű kép elkészítése után hogyan határozza meg magát? Fotósként, fotóriporterként, vagy művészként?

-Van egy amerikai mondás: „Menni és közben rágógumit rágni”. Lehet az egyik napon riportot csinálni, és a következőn arcképeket csinálhatsz, meghatározott dolgokat, és életed egy másik szakaszában egészen mást. Ez történik az irodalomban, a filmben, a festészetben, és egy szóval, a kreativitással lehet összefoglalni. Azt gondolom, hogy egy fotós élete során képes dokumentálni, de értelmezni is. Hogy lehet személyes, igen, művészi víziója is.

-Az Afgán lány az Ön leghíresebb fotója. Ez a legszebb, vagy csak az, amelyet a megfelelő pillanatban, a megfelelő helyen vett fel?

-Nem mondhatom, hogy abszolút a legszebb, egyetlen fotót sem határoznék így meg. Igen, a megfelelő pillanatban készült, de a megfelelő fényben és a megfelelő izgalmi állapotban is.