Írolvasgondol

-Igazán meleg van – jegyezte meg az újságíró – Nem zavarja, ha egy kicsit jobban kinyitom az ablakot?

-Kérem – mondta beleegyezően Joe Harper.

Felkelt a fotelból és a bárhoz ment. Merev, lassú mozdulatokkal töltött tele egy nagy poharat hűsítő itallal. Az újságíró szánakozó tekintettel nézte.

-Ne fáradjon – mondta neki.

-Ó, nem zavar az állapotom. Lassan ugyan, de tudok járni.

Mosolyogva adta oda vendégének a poharat. A mosoly azonban eltűnt az arcáról, amint sovány testét elhelyezte ismét a karosszékben. Ötven év körüli volt és barna hajával, finom vonásaival fiatalabbnak látszott volna, ha a szenvedő kifejezés nem mélyíti el a vonásait.

-Gondolom, sokszor elmondta már a történetet – mondta az újságíró – Nagyon hálás vagyok, hogy mégis szentel rám az idejéből.

-Sokszor?...Nem. Kezdetben, a rablás után, majd a per idején, sok újságot érdekelt, de amint Nally-t elítélték és bebörtönözték, úgy tűnik, az emberek elfelejtették.

-Az ügy emberi vonatkozásairól szeretnék írni, érti, ugye? – kérdezte az újságíró.

-Ó, igen – felelte Harper.

-Amikor elkezdtem dolgozni Mr.Pachmannél – kezdte el a történetet Harper – el sem tudtam volna képzelni, hogy ilyesmi megtörténhet. Nagyon kedves öregember volt, és az üzleti forgalma kicsi volt. Az épületben, amelyben a kis gyémántkereskedése volt, működött még vagy 50 elsőosztályú üzlet. Lehet, hogy Nally éppen ezért választotta ki. Arra gondolhatott, hogy az öregembert könnyű lesz kirabolni.

Körülbelül két hónapja dolgoztam már nála, én foglalkoztam az adásvételek nagy részével, míg az öregember inkább a becslésekkel foglalkozott. Hatvanhat éves korára már ez is elég volt neki. Általában kétszer-háromszor jött be hetenként és nem volt ott azon a napon, amikor Nally akcióba lépett.

Kedd reggel volt és éppen elküldtem Ruthie-t, a titkárnőt kávéért. Egyedül voltam, amikor egy sportzakós fiatal fiú jelent meg. A zakónak feltűnő színe volt, de nem botránkoztam meg rajta. Egyes klienseink is hordtak ilyen öltözéket. Voltak olyanok is, akik rongyokban jártak, de a zsebükben dollárezreket érő gyémántok lapultak.

Akkor lettem nyugtalan, amikor dadogva közölte, hogy vásárolni akar.

Nagy nehezen kivettem a dadogásából, hogy meg szeretne nézni néhány smaragdot, amelyet eljegyzési gyűrűbe akar foglaltatni.

Az újságíró látható érdeklődéssel követte a történetet, de megjegyzést nem fűzött az elmondottakhoz.

-Elővettem egy tálcát, amelyet a pultra tettem a vészcsengő közelébe. Kitalálhatta a szándékomat, mert azonnal elővette a fegyverét.

Az igazat megvallva, túlságosan is féltem ahhoz, hogy megpróbáljak vitatkozni. Végeredményben nem is az én ügyem volt és tudtam, hogy Mr.Pachman biztosítva van. Mit használtam volna azzal, ha hagyom magam megölni? Végignéztem, ahogy összeszedi a tálcáról a gyémántokat. Aztán rám parancsolt, hogy vegyem elő a fiókokból a többit is.

Amikor megfogtam a második tálcát, annyira remegtem, hogy alig tudtam tartani, aztán le is ejtettem a földre.

Amikor lehajoltam, hogy összeszedjem a szétgurult köveket, a kezem hozzáért a riasztóhoz. Ő biztosan azt hitte, hogy át akarom verni és rám lőtt.

Az újságíró feszülten figyelt.

-Ami ezután történt, arra nem nagyon emlékszem. Azt még hallottam, hogy becsapja maga után az ajtót, amikor kimenekült, de ezt követően elvesztettem az eszméletemet és csak a mentőkocsiban tértem magamhoz néhány másodpercre. Homályosan emlékszem arra is, hogy hordágyon toltak a kórház hosszú folyosóján. A hátamon feküdtem, láttam a mennyezet lámpáit. A műtőbe vittek. És csak három órával később, amikor magamhoz tértem az altatás után, tudtam beszélni a rendőrséggel.

Akkor tudtam meg, hogy Nally-t elcsípték, amikor kilépett az épületből. Ugyanis a 47. utcában minden olyan épületnek, amelyben gyémántosok dolgoznak, csak egy kijárata van. A sebészek csak másnap vallották be nekem, hogy nem tudták kiszedni a testemből Nally golyóját.

-Ez keményen érintett. A golyó a mellkasomba hatolt, átment a szívem és a tüdőm között és olyan helyen akadt meg, ahonnan nem lehet kivenni életfontosságú szerv perforálása nélkül. Röntgenfelvételeken bizonyították ezt be nekem hosszas anatómiai előadások körítésével. Ekkor értettem meg, hogy a golyó egy szép napon megmozdul és megöl.

Még a kórházban voltam, amikor Nally-t fegyveres rablás és agresszió vádjával bíróság elé állították. Rengeteg ember meglátogatott abban az időben. Specialisták jöttek el hozzám, akik megnézték a röntgenfelvételeket. Riporterek tucatjai akarták tőlem megtudni, milyen érzés állandó halálfenyegetés mellett élni.

Aztán elhozták Nally-t, hogy azonosítsam. Természetesen felismertem.

Amikor a per elkezdődött, a kórház úgy döntött, hogy már nem tudnak semmit sem tenni értem és elbocsátottak. A lelkemre kötötték, hogy legyek óvatos, biztosítsak magamnak nyugodt körülményeket és a munkát csökkentsem a minimumra. Minél nyugodtabban élek, annál nagyobb esélyeim lesznek a túlélésre.

Tudtam természetesen, hogy blöffölnek, és csak meg akarnak nyugtatni. A golyó előbb-utóbb legyőz. Egy hét, egy hónap, talán egy év, de valójában halott ember vagyok.

Az újságíró szó nélkül nézte.

-Az államügyész megkérdezte tőlem, hogy tanúskodom-e a tárgyaláson. Azt feleltem: „Igen, természetesen”. Azt akartam, hogy Nally-t elítéljék, és egyedül én tudtam ezt elérni.

Harper tűzbe jött:

-Ah, micsoda nap volt! Sohasem felejtem el. A Nally-família töltötte meg a terem felét. Sírtak, jajgattam mintha temetésen lettek volna. Nally láthatóan azoknak a nagycsaládoknak az egyikéhez tartozott, amelynek tagjai lojálisak egymáshoz és nagyon összetartanak. Olyan lármát csaptak, hogy a bírónak ki kellett ürítenie a termet.

A védőügyvéd megpróbált Nally fiatal korára apellálni. De amint megtettem tanúvallomásomat, vége volt.

Az ítéletet ismeri. Nally 30 évet kapott. Gyilkos volt és ezért villamos széket érdemelt, de az igazságszolgáltatás technikailag nem sújthatta a legsúlyosabb büntetéssel, mert én éltem és még csak nem is voltam magatehetetlen.

Mindez azonban csak ideiglenes. Nally nem ússza meg ilyen könnyen. A testemben lévő golyó nélkül letölthette volna a büntetését, talán feltételesen szabadlábra is helyezték volna, mielőtt még megöregszik.

-Csakhogy – mondta diadalmasan – itt van ez a golyó, amely egy napon majd a halálomat okozza. És azon a napon Nally-t gyilkosnak tekintik és gyilkosságért kell felelnie. És ez az egyetlen vigaszom. Amikor üt az órám, Nally-nek is vége. Ugyanakkor hal meg, mint én, vagy majdnem ugyanakkor. örömujjongásra persze nincs okom, de az én helyzetemben kevéssel is megelégszik az ember.

Míg beszélt, Joe Harper lassú, óvatos léptekkel rótta a szobát. Majd megállt az ablak előtt és kinézett. Alkonyodott, csillagok gyúltak a vörös égen. Harper sóhajtva nézte őket.

-Nehéz az Ön helyzete – jegyezte meg az újságíró – Nagyon sajnálom, Mr. Harper, de Frank Nallyé még keservesebb.

-Azt hiszi, érdekel? – kérdezte megvetően Harper.

-Nem, nem hiszem – felelte a másik, aki közelebb jött és megragadta Harper könyökét.

-Nagyon sajnálom, Mr. Harper – ismételte.

Két lépés választotta el őket az ablaktól. És Harper döbbenten érezte, hogy az újságíró meglöki. Tátott szájjal nézett a fiatal arcra, abban a reményben, hogy könyörületet vagy legalább magyarázatot nyer.

Érezte, hogy átbillen az ablakpárkányon.

-Nem vagyok újságíró – mondta a férfi – Nally testvére vagyok.

És a halálra ítélt Joe Harper halálát lelte tíz emelettel lejjebb a járdán. Halálát nem a golyó okozta….