„Van a napnak egy órája, ami a gyárból való hazatérés meg az esti appel ideje közé esik, egy jellegzetes, mindig mozgalmas és fölszabadult óra, amit a lágerben magam részéről mindig legjobban vártam és szerettem…”
Egészen 2001-ig csak hallottam Kertész Imréről, de egyetlen sorát sem olvastam. Abban az évben Párizsba küldött ki a hírügynökség, tudósító-helyettesnek és Kolléganőm könyvespolcán láttam meg a Sorstalanságot. „Nagy élmény lesz, olvasd el” – ajánlotta. És valóban: két este elég volt hozzá, hogy beigya agyam ezt a regényt, amely nemcsak a téma feldolgozásában megdöbbentő, hanem formájában és nyelvében is. És az is, hogy ilyen mondatokat le mert írni egy „holokauszt-regényben”, mint a fenti. (Nincsenek véletlenek. Most, hogy ezeket a sorokat írom és idézeteket keresek az írótól, éppen ennél a részről nyílt ki a Sorstalanság).
Alig egy évvel később Rómában voltunk Párommal, éppen a Nobel-díjak hetében, és barátunk autójában, az olasz hírekből hallottuk, hogy Kertész Imre kapta meg az irodalmi Nobel-díjat, ami magyar írónak eddig még soha nem sikerült. Persze, hogy nagyon örültünk, és büszkék voltunk, hogy egy honfitársunkat díjazta a nagytekintélyű stockholmi akadémia. Arra már kevésbé voltunk büszkék, amiket hazatérésünk után olvastunk és hallottunk azoktól, akik csak „Imre Kertészként” emlegették és kétségbevonták magyarságát. Többnyire olyanok, akik egy szabatos mondatot alig tudnak megfogalmazni állítólagos anyanyelvükön. És beleborzadtunk, hogy Magyarországon még mindig itt tartunk…(Ugyanez megismétlődött az idén a Saul fia Oscar-díja kapcsán, szerencsére a világméretű siker többé-kevésbé elnyomta ezeket a förtelmes hangokat).
Kertész Imre mindazonáltal „divatba jött”, egymás után adták ki korábbi, majd újabb műveit, ő maga azonban megmaradt örök kívülállónak, és egész életművét meghatározta az Auschwitz-élmény – számára minden, II. világháború után alkotó író „holokauszt-író” – és az a gondolat, hogy „nincs benne szeretet”, ezért sem vállalta, hogy utód legyen (ez a fájdalmas vallomás áll a Kaddis a meg nem született gyermekért című könyvének középpontjában). Valahol a 20.-21. századi lét igazi abszurditása, hogy az író, a lágerek túlélője, inkább érezte magát otthon Németországban, mint szülőföldjén, és csak utolsó éveire költözött végleg haza. Mellőzött volt a Kádár-rendszerben, „megosztó” lett a Nobel-díj után. Egyesek árgus szemekkel figyelték minden megnyilatkozását, hogy mikor tesz külföldi lapokban „magyarellenes” kijelentéseket, mások pedig azon háborodtak fel, hogy elfogadta a Szent István-érdemrendet.
Gyakran küzdött írói válsággal, félt attól, hogy csak akkor tud ír, ha valami szenvedésben van része. Nagyon jellemző, hogy miként írt az alkotásról a Valaki másban:
„Ha életszenvedélyed az emberi állapot megfogalmazásához köt, ki kell tárnod szívedet az ebben az állapotban rejlő teljes nyomorúság előtt; ám mégsem maradhatsz érzéketlen a ceruzád futása, az úgynevezett alkotás öröme iránt. Csaló vagy tehát? Feltétlenül: de minden nagy kalandban ott a parancs: adnod kell magadból, egyék a húsodat, igyák a véredet….A legrosszabb vég valami kisszerű, hétköznapi zavar: ez mindenre rácáfol.”
2005-ben Koltay Lajos megpróbálta a lehetetlent, filmre vinni a Sorstalanságot. Szép film lett belőle, túlságosan is szép, Ennio Morricone zenéjével, a bravúros operatőri munkával, csak éppen Kertész igazi szelleme hiányzott belőle.
Az író súlyos betegsége ellenére sem hagyott fel az írással. Két éve jelent a Végső kocsma, amelyet Kertész Imre „művei koronájának” tekintett. Egyszerre esszégyűjtemény, napló, vallomás-töredékek, filozófiai elmélkedések együttese, amelynek címe sem véletlen, hiszen ő „túllépett a mai korcsmán” és helyettünk is kibeszélte rosszkedvünk négy évszakát. Lehet, hogy az utókor, ha lesz benne hely a kortárs magyar irodalomnak, ezt a könyvet többre tartja majd, mint a Sorstalanságot. Kertész saját „sorstalanságát” így foglalta össze e könyvnek végén:
„Jó ízlésű ember az én koromban már nem él.
A pusztulás természetrajza. Hidegen, szinte kárörvendően megírni, mint önmagad tanúja.
Összekaparni szellemi létem maradványait? Beleegyezni további létezésembe? Micsoda gőg! – Elfogadni az emberek új arcát, ahogyan rám néznek? A száműzetésben élni? Élni a létezés szégyenével? Sőt: könyörögni a további életért?
Minden sikerült, amire az életemben törekedtem, s e sikerek beteljesülése most megmutatja, hog a saját elpusztításomra törekedtem.
Mindig volt egy titkos életem, s mindig az volt az igazi.”
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
