Írolvasgondol

Mihályi Géza és Mózes Endre (Budapest, 2016. április 15. Fotó: GNL)

Két évvel ezelőtt jelent meg Mózes Endre szerkesztésében a Noran Kiadónál a Ki szereti a zsidókat? - a magyar filoszemitizmus című kötet, amely saját és 25 kortár szerző tanulmányaikal, esszéivel, személyes vallomásaival és irodalmi műveivel járta körül a magyar filoszemitizmus történetét és jelenét. A több mint négy évtizede Izraelben élő magyar mérnök számára ez a munka azonban csak a kezdet volt: a tőle szokott lelkesedéssel és szakmájából adódó tervszerűséggel látott neki, hogy a filoszemitizmus feltárását közép-európai szinten folytassa. Ez volt a fő témája annak a kötetlen beszélgetésnek, amelyet néhány napja Budapesten folytattunk a Liget étteremben. A találkozón részt vett a magyar kötet létrejöttében oroszlánrészt vállalt egykori egyetemi és pályatárs, Mihályi Géza is, a főszerkesztő „helyi szeme és füle”.

„Nem születtem írónak, és nem is így álltam hozzá a témához, hanem egy felismert szükségletet szinte mérnöki fejjel próbáltam megtervezni és megteremteni. Ugyanúgy igyekszem kiterjeszteni a közép-kelet-európai országokra, és ehhez az első lépést a visegrádi országok jelentik – mondja Mózes Endre – mert ennek az együttéléses gondolkodásnak jó hagyománya, a kulturális és egyéb lehetőségek ápolása nem szigorúan országhatár-kérdés. Többek között azért, mert a történelmi Magyarországon igen soknyelvű nép élt, de a zsidóság túlnyomó többsége magyarnak vallotta magát, ezáltal mintegy „egyesítve” a történelmi Magyarország területét. Bibó István írja, hogy az első világháború előtti utolsó népszámláláson a lakosság többsége, 54%,  azért lett magyar, mert az 5% zsidóság úgy, ahogy volt, magyarnak vallotta magát.”

„A négy visegrádi országban nagyon különböző a zsidóság helyzete. Magyarországon főleg Budapesten jól érezhető a jelenlét, Lengyelországban kevesebb zsidó él, mégis nagy feléledésnek vagyunk tanúi. Rengeteg cikk jelenik meg, ezek nagy része kifejezetten antiszemitizmus elleni. És a varsói Lengyel Zsidók Történelme Múzeum fantasztikus! Most nyerte el az Európai Uniótól a 2016-os  Év Európai Múzeuma kitüntetést.”  Kitűnő történészekkel találkoztam ott. (A múzeumot 2013 áprilisában nyitották meg az egykori varsói gettó területén – GNL). „Nem ártana ennek nagyobb hírverést csinálni nálunk, hátha segít a mi pangó zsidómúzeumi helyzetünkön” – jegyzi meg Mihályi Géza.   

A lengyel újjászületés különösen annak fényében érdekes, hogy a II.világháború után 23 évvel, az 1968-as diáklázadások leverését egy országos antiszemita kampány követte, amelynek nyomán 13 ezer lengyel zsidó hagyta el az országot a következő néhány évben. „Amikor most Budapesten találkoztam a visegrádi országok zsidó vezetőivel, beszéltek az 1968-as eseményekről. Ez már a második kegyetlen hullám volt. Amikor a háború után a túlélő zsidók megpróbáltak visszatelepedni egykori lakhelyükre, és visszakapni valamit javaikból, sok pogrom robbant ki. A múzeum legalább egy tucatnyi helységet sorolt fel, a leghirhedtebb talán a kielcei pogrom volt – folytatja Mózes Endre – Nagy vihart kavart fel az elmúlt másfél évtizedben az 1941-es jedwabnei vérengzés ügye, ahol a falu közel 900 fős zsidó lakosságát beterelték egy istállóba, amit rájuk gyújtottak. Ez úgy szerepelt a lengyel történelemkönyvekben, hogy e rémtettet a nácik követték el. 2001-ben azonban egy Amerikában élő lengyel történész, Jan T. Gross megírta Szomszédok című könyvét, amelyben bebizonyította, hogy Jedwabnében színlengyel pogrom volt. (A könyv 2004-ben magyarul is megjelent. Ezt a történetet dolgozza fel Tadeusz Slobodzianek: A mi osztályunk  című darabja, amelyet a Katona József Színház mutatott be  – GNL). Ennek nyomán megkezdődött az ilyenkor szokásos „mosakodás”, értelmiségi körökben azonban nagy felzúdulás fogadta ezt a hozzáállást, az igazság kiderítését és bocsánatkérést követeltek. Még tavaly is választási téma volt: az államfői székért induló, végül győztes Andrzej Duda a jedwabnei leleplezést a lengyel nép bemocskolásának nevezte…Ugyanakkor ő avatott fel egy emléktáblát a kelet-lengyelországi Markowában, ahol a háború idején egy hatgyerekes katolikus család zsidó családoknak adott menedéket, de feljelentették őket és a nácik a zsidókkal együtt az egész családot kivégezték. Tehát mindkétféle magatartásra volt példa, ezek nem összekeverhetők, mindegyikre kell emlékezni. A bűnöket elkenni megengedhetetlen, ám a bátor és emberséges zsidómentésekre többet kellene emlékeznünk.  Az mindenesetre pozitív fejlemény, hogy néhány évvel ezelőtt még csak mintegy 10 ezren vállalták zsidóságukat Lengyelországban, ma már 30 ezren. Ez azt jelenti, hogy a társadalom hozzáállása ma kevésbé fenyegető.”

Mózes Endre ennek kapcsán arról beszélt, hogy a jeruzsálemi Jad Vasem központban a Népek Igazai listán csak a „nagy hőstettek” szerepelnek, és ahhoz, hogy valaki felkerüljön, igen pontos írott bizonyítékokra, tanúkra van szükség. A lengyelek közül kerültek fel a legtöbben, mintegy 6600 esettel, Magyarországon több mint 800-at jegyeztek fel. De ezek a számok valószínűleg csak a jéghegy csúcsát jelentik, hiszen a legtöbb eset nem volt teljesen dokumentálva, és a nyilván sokkal több kisebb hőstett és emberi gesztus is tiszteletet érdemel.

„Mennyi közös pont van a történelmünkben, a közös királyokkal, a közös területekkel és a közös veszedelmekkel. A zsidó emancipáció is hasonlóan ment végbe az egész Osztrák-Magyar Monarchiában, amelybe akkor Lengyelország és Ukrajna nagy része is beletartozott. És közben tele vagyunk sztereotípiákkal, még a művelt és az őszintén érdeklődő emberek is. Például Ukrajnát úgy könyvelik el, mint a legdurvább antiszemitizmus és a holokauszt alatti brutalitások csúcsát.  Tény, hogy sok ukrán kollaboráns volt a náci rohamosztagok Einsatzgruppék mellett,  mert az ukrán nacionalisták a német megszállást az oroszok alól való felszabadulásnak érezték. Közben rengeteg példa volt a normális együttélésre. A kelet-ukrajnai Csernovic például ukránok, románok és német nyelvű zsidók lakta város volt. Mihályi Géza pedig a Monarchiából Újvidéket említi, a maga egyedülálló szecessziós épületeivel és zsinagógájával…”

A magyar filoszemitizmus könyvhöz sikerült rendkívüli magas színvonalú társszerzőgárdát verbuválni, Komoróczy Gézától Czeizel Endréig, Konrád Györgytől Müller Péter Sziámiig, Vekerdy Tamástól Tóth Krisztináig. Vajon miként lehetséges egy ilyen összefogást kiterjeszteni az egész régióra? Egy közép-európai könyvbe nyilván átkerülnének bizonyos, szélesebben értelmezhető írások a magyar kiadásból is, például Csányi Vilmosnak az Ilyesmi csak Spanyolországban történhet meg, amely arról szól, hogy Spanyolországban szinte minden kiemelkedő család ősei között is bőven akad zsidó. Ez ebben a térségben is hasonló. De ilyen Karády Viktor írása a vegyesházasságokról, amelyről a szerkesztő már talált is párhuzamba hozható lengyel írást.

Mózes Endre most Lengyelországból érkezett, ahol az országos tekintélyű Jacek Purchla professzor segítségével már felvette a kapcsolatot a krakkói egyetemmel,  az Austeria kiadóval, amelynek 2007 óta működik könyvesboltja Budapesten, egyik alapítója Wojciech Ornat, aki társaival  létrehozta a varsói nemzetközi zsidó fesztivált. „Varsóban az egyik legérdekesebb találkozásom Stanislaw Obirekkel volt, ő korában jezsuita pap volt, de kilépett a rendből és megnősült, kiváló történész, elsőrangú ismerője a keresztény egyháznak és a zsidó teológiának. Tőle kértem egy cikket a kapcsolatokról, amelyet sok súlyos antiszemita cselekedet terhel, de sok pozitív esemény is történt, ezek csúcspontja II. János Pál pápa tevékenysége. Ő önmagában is megér egy cikket. Obirek olyan széles látókörű ember, hogy esélyes lehet a könyv helyi szerkesztőjének tisztségére. A helyi kollégák ugyanakkor máris jelezték, hogy rengeteg dokumentált anyaguk van az együttélés témakörében.” Krakkóban egy diáklánytól hallotta azt a történetet, mely szerint egy faluban, ahol nem maradt egyetlen zsidó sem, miután anyjával meglátták az elhanyagolt zsidó temetőt, a helyiek bevonásával rendbehozták azt. Kicsit hasonló történt nálunk a mádi zsinagógával.

Elkezdődött a közös munka a csehországi és szlovákiai partnerekkel is, bár ott még csak a kezdeti lépéseknél tartanak.

„Együttélés kapcsán azon gondolkodtam, hogy Budapesten eléggé virágzó zsidó élet van, de a fő ismérve a kultúra, ami időtálló – fűzi hozzá Mihályi Géza – Vajon hogyan lehetne visszahozni azt a fajta vállalkozói szellemet, amit hajdan a Goldbergerek, vagy Weiss Manfréd képviseltek? Az a fajta pezsgés nagyon jót tenne az országnak, főleg az ipar és az innováció terén, ahogyan ez a Monarchia idején történt. Ezért nem értettem a numerus clausust. Azt az erőt át lehetett volna fordítani a magyar ifjúság ösztönzésére, nem a zsidók visszanyomására. Ha a hazai zsidók elindulnának ezen az úton…”

 „Nem szoktuk végiggondolni, hogy amikor a történelem során királyok, hercegek, nemesek zsidókat vettek maguk mellé a pénzügyek intézésére, az tulajdonképpen a mai értelemben vett menedzsment volt” – mondja Mózes Endre és példaként Nagy Kázmér lengyel királyt  említi, aki kiváltságot adott a zsidóknak, és a következő 300 év az ország virágkora volt.

Szóba kerül szintén egy lengyelországi történet kapcsán a Tízparancsolat, amelyek közül egyetlen egy kínál jutalmat: „Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú életű légy a Földön”. „Aki tiszteli az öregeket, megtanulja, hogyan kell hosszú életűnek lenni a Földön. Aki tiszteli a zsidókat, az emléküket, megtanulhatja tőlük, hogyan lehet a frusztrációt hasznos tettekre változtatni…” – mondja végezetül Mózes Endre.