Mit jelent, ha valakinek a papája a legszebb és legnépszerűbb mesék szerzője? – kérdezi Lucy, Roald Dahl lánya. Különös lények társaságát, a boszorkányokat, a hűtőben a zöld és a kék tejet – adja meg a választ.
A kép, amelyet életükről rajzol, valóban mesés, mert elbeszéléseiből kiderül: a meseíró apa a mesét igyekezett kiterjeszteni gyermekei valódi életére is – írja a La Repubblica.
Roald Dahl (1913-1990) egyike a 20. század azon kevés íróinak, aki számos rajongót szerzett a világon a felnőttek és a gyermekek között egyaránt. A Szuperpempő és a Meghökkentő mesék abszurd és groteszk történetei mellett számos saját krimit írt, köztük Alfred Hitchcock tv-sorozatához. Gyerekkönyvei közül a leghíresebbek a Charlie és a csokoládégyár, amelyet kétszer filmesítettek meg - 1971-ben Gene Wilder, 2005-ben pedig Johnny Depp játszotta Willie Wonkát – a Matilda, valamint a Barátságos óriás voltak, amelynek filmváltozatát néhány hete mutatták be Steven Spielberg rendezésében.
„Los Angelesben élek, amikor megkérdezik, honnan jövök, elmondom, hogy Angliából, egy Great Missendennek nevezett faluból, amely Buckinghamshire-ben, London és Oxford között található, valóban azonban a varázslat országából, amelyet apám képzelete teremtett” – írja Lucy Dahl.
Egy gyümölcsös kertben volt egy óriási házuk és a gyerekek az ágakra felszerelt lakhelyről engedhették szabadjára fantáziájukat, amelyet az apa mesealakjaival népesítettek be.
A zöld és a kék tej, amelyet élelmiszerek színezőjével festett meg, a papa szerint a tündér receptje alapján készült és jól lehetett tőle aludni. Az író még kidolgozás alatti mesékkel altatta gyermekeit és rajtuk tesztelte azokat. Ha ásítoztak, a mese nem volt elég érdekes és változtatott rajta. A gyerekek biztonságban érezték magukat a boszorkányoktól, mert a papa szobájuk mennyezetére felakasztott egy sereg színes „elvarázsolt” léggömböt, amelyekben azok meglátják magukat, halálra rémülnek és elmenekülnek.
A gyerekek életének kevésbé szórakoztató része az iskola volt. Az író azonban, hogy érdekesebbé tegye, elmesélte, hogy milyen csínyeket követett el, azzal a tanáccsal, hogy arra vigyázzanak, ne kapják őket rajta. Ha mégis megtörtént, csalódott volt. A gyerekek a „rosszalkodás” mellett mégis a papa jóvoltából képesztették el a matematika-tanárnőt, hibátlanul fújták a különböző táblázatokat, mivel apjuk váltakozó ritmusú dalocskákba foglalt mindent tételt, amit aztán torkuk szakadtából énekeltek úton-útfélen.
„Az egyetlen kényelmetlen oldala annak, hogy híres író gyermekei vagyunk, az volt, hogy vendégségbe mindig egy könyvét kellett vinnünk ajándékba, holott a vendéglátó gyerekek inkább játékot szerettek volna kapni. A papa azonban nem engedett, mondván, a gyerekeknek olvasniuk kell és az ő könyvei szépek.”
Aki nem hisz a varázslatban, soha nem találja meg – idézi Lucy édesapját, akinek ebben a légkörben valóban varázslatos, boldog gyerekkora volt. Érdekes lenne tudni, hogy ebből mit tudott továbbadni.
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
