Claude Lelouch közismerten imádja Párizst és ragaszkodik is hozzá. A világhírű rendező a Le Figarónak adott interjúban is kifejezésre juttatta. A 80 éves művész legújabb filmjét, a Mindenkinek a saját életét (Chacun sa vie) márciusban mutatták be.

-Mit jelent Önnek Párizs?

-Párizsban születtem, a IX. kerületben, a Rue des Martyrs-ban. Volt egy klinika ebben az utcában, szemben a Medrano cirkusszal. De a Boulevard de Strasbourg 8-ban, a X. kerületben nőttem fel. Apámnak a Saint-Denis utcában volt a párnaüzlete. A Les Halles jelentette a gyermekkoromat. Ebben a korszakban kezdtem igazán szeretni Párizst. A gyökereim itt vannak, a Sentier és a Les Halles között, annak a Párizsnak a szívében, amelyet szeretnek: az ügyletek Párizsában, a zaba, a szex Párizsában. Aztán ott volt az a sok mozi, az Eldorado, a Scala, a Cinex, a Rex…Érdekes módon a véletlen azonnal jó helyre tett a jó pillanatban, vagyis egy olyan helyre, ahol mértéktelen sok érdekesség van. A negyedemben soha nem unatkoztam. Arról is álmodtam, hogy átköltözöm a Montmartre-ra.

-Miért?

-Amikor gyerek voltam, gyakran verekedtünk más bandákkal, a Montmartre-iakkal is. Én a République bandájához tartoztam. A náci megszállás után születtek a bandák. Egyik negyed ütközött meg a másikkal. Kis utcai verekedések voltak. Gyakran mentünk bunyózni a Montmartre-ra is. Azt gondoltam, hogy milyen szerencséjük van a disznóknak, milyen szép kilátásuk van Párizsra! De amit a legjobban szeretek Párizsban, az a bisztrók. Ezek az erősségei, nem lehet elégszer mondani. A bisztrókban az ember soha nincsen egyedül. Nekem annyi otthonom van Párizsban, ahány bisztró. Hihetetlenül befogadók, gerjesztik a kíváncsiságot és a hajlamot a beszélgetésre.

-Nem ezekből a bisztrókból merített ihletet?

-De igen. Születésem óta nem reggeliztem otthon. Amikor felébredek, muszáj lemennem egy bisztróba kávézni. És akkor azonnal megállapítom, milyen a hőmérséklet. Az emberi hőmérsékletről beszélek, mert a meteorológia nem érdekel.

-Mit jelent Önnek a Montmartre?

-Ez Párizs legszebb negyede és Franciaország legszebb faluja. Itt fejeződik be az Ez egy randevú volt (1976) című rövidfilmem. Egyfajta átkelés Párizson Steve McQueen-módra. Ez a Montmartre-ral fejeződik be, mert számomra ez Párizs csúcsa. Most itt élek. Néha elmegyek hajnalban meghallgatni a Sacré Cœur nővéreit énekelni Párizs nagy vasárnapi csendjében.

-Hogyan élt a megszállás alatti Párizsban?

-Számomra a megszállt Párizs játék volt. Apám megtanított, hogy amikor zöldbe öltözött embereket látok, menjek át az út túlsó oldalára, mert veszélyesek. Így életemben nem találkoztam németekkel. A szemközti járdán futottam. Már 4-5 éves koromban egyedül utaztam a metrón. Kaptam egy övet, amiben volt egy pénz és címek, ahová fordulni kellett volna, ha gonosz németek elfognak. Nagyszerű játék volt.

-Hogyan tett szert ilyen függetlenségre?

-Az első pénzt azzal kerestem, hogy teherautókat rajtam ki a Les Halles-ban. Így lettem szerelmes is ebbe a városba, mert olyan keveredés volt benne, mint az életben. Ha valakinek olyan szerencséje van, hogy Párizsban születik, nehéz más várost szeretnie. Négyszer vagy ötször utaztam körül a világot, és mégis Párizst tartom a világ legszebb városának.

-Filmográfiáját nézve feltűnik, hogy ritkán idézi Párizst. Akkor idézi, amikor nincs itt.

-Igen, mert akkor szeretem egyre jobban. Tudni kell otthagyni. Ez olyan, mint amikor valaki megcsalja a feleségét. Végül is így hűséges hozzá. Mivel gyakran megcsaltam Párizst a hegyekben, a tengeren, vidéken, így mértem fel a fontosságát. Legalább annyira szükségem van rendszeresen visszajönni Párizsba, mint elmenni víkendre, máshová. Amikor péntek vagy szombat este elmegyek Normandiába és ott töltök két napot, hétfő reggel örülök, hogy újra Párizsban vagyok. A kalandban van egy kultikus jelenet, amikor Lino Ventura Jacques Brellel áll szemben. Ventura azt kiáltja: „Párizs, Párizs!”. Brel pedig elkezdi énekelni, hogy „Párizs, a világ királynője!”.

-Végül is, Ön szereti filmezni Párizst.

-Természetesen. Amikor az Egyesek és másokban filmeztem a Trocaderót, és közben Ravel Boleróját hallottam, az csúcs volt. A Trocadero, az Eiffel torony, mindezek az emberek csak ezen a helyen találkozhattak. Ez egy himnusz, egy szerelmi vallomás Párizshoz. Egyébként azt gondolom, hogy egy művész számára Párizs elismerése a legszebb dolog. A világ minden rendezőjét Scorsesétől Coppoláig, Woody Allenig Párizsban ismerték el.