Nemrég jelent meg kiadásának 50. évfordulójára a The Doors legendás első albuma: a 50th Anniversary luxusdoboz három CD-t tartalmat: az eredeti lemez monó és sztereó változatát, valamint az 1967. március 7-i koncert felvételét, amelyet az együttes a San Franciscói Matrix klubban tartott. (Ez a felvétel a rajongók kedvencei közé tartozik, kalózkiadásban évtizedek óta közkézen forog). A doboz ritka fotókat és David Fricke írását is tartalmazza.

A fantasztikus négyesfogatból már csak ketten élnek: a billentyűs Ray Manzarek 2013 májusában húnyt el, a karizmatikus énekes-költő Jim Morrison hivatalosn 1971 július 3-án halt meg Párizsban, de halála (vagy eltűnése?) körülményeit a mai nap titok fedi. John Densmore dobos egy ideig még részt vett az együttes feltámasztási kísérleteiben, de aztán kiszállt a 21st Century Doors-projektből. Az utolsó, aki máig ápolja a The Doors örökségét, Robbie Krieger gitáros. A különleges évfordulón a La Repubblica készített interjút a 71 éves muzsikussal.

„Misztikus korszak volt, fiatalok voltunk, én még a huszat sem töltöttem be. Körülöttünk mindenféle mozgalmak virágoztak: meditációs csoportok, háborúellenes közösséget. Mindannyiunknak ugyanaz az elképzelésünk volt: meg akartuk változtatni a világot” – mondja Krieger.

-Miért nem sikerült?

-Nem tudom, mi történt. A pénz, a bankok, a nagy korporációk kerekedtek felül. Meg a drogok is, amelyek szövetségeseinknek tűntek, végül tönkretettek bennünket. A CIA túlzott hatalmának, a vietnami háborúnak évei voltak ezek.

-Mi volt a zene szerepe abban az időben?

-Nagy korszak volt, valóságos manna a kreativitás számára. A felvételek analóg módon készültek, neked csak jól kellett játszanod. Amikor megismertem Jim Morrisont Kaliforniában, a légkör oldott volt, akkor éltük át a „szeretetnyarakat.”. Hihetetlen nagy volt az együttműködés a művészek között. Együtt improvizáltunk minden este valamelyik klubban. Jól emlékszem a Buffalo Springfield-re Neil Younggal, Frank Zappára és a Mothers of Invention-re, a Mamas and Papas-ra.

-Milyen emlékeid vannak az első album felvételeiről?

-Korábban sosem jártunk stúdióban, de a klubokban annyiszor játszottuk ezeket a dalokat, hogy a felvételek gyorsan készültek. Emlékezetből lenyomtuk őket. Csak a The End okozott némi problémát. Bonyolultabb volt a többinél. Nem számoltunk Jimmel és az őrületével. Egy hosszú stúdiónap után éjszaka visszament a stúdióba, részegen és drog hatása alatt, és azt hitte, hogy tűz van. Fogta a poroltót és megpróbálta eloltani a képzelt lángokat. Tönkre is tette a gitáromat. Soha nem felejtem el, évekig nevettünk rajta.

-Mi tette ezt a lemezt különlegessé?

-A dalok. Másképpen szóltak, mint a többi kortárs zenekar dalai, és ez a mai napig hat. Jim és költészete uralkodott. De mindnyájan belevittünk egy kicsit az egyéniségünkből, szenvedélyünkből. Én szerelmes voltam a flamencóba, Ray szerette a chicagói bluest, John pedig a jazzt. Ettől lett megismételhetetlen. Egy sor olyan zenei kombináció van benne, amelyet a rock-történet egyedivé tett.

-Te voltál a szerzője a Light My Fire-nak, amely meghatározta a The Doors világsikerét.

-A szenvedélyről szólt a dal, ismertük az erejét. Az Elektra Recordsnál is tetszett mindenkinek, de volt egy hibája, túl hosszú volt ahhoz (közel 7 perc), hogy rádióban lehessen közvetíteni. És tudtuk, hogy rádióreklám nélkül nem lehet sikeres. A producerünk, Paul Rotschild egy napon felhívott bennünket és meghallgattatott velünk egy tökéletesen vágott verziót. Három perces lett, de benne volt mindaz, amiben hittünk. Nem akartuk először megcsinálni, de végül beleegyeztünk. Elsők lettünk vele a toplistán.

-Milyen hatása volt a kábítószernek az együttesre?

-Azt gondolom, hogy legalábbis kezdetben pozitív hatása volt. Mindnyájan azzal az elképzeléssel kezdtük, hogy átkutatjuk az agyunkat. Abban az időben kezdett elterjedni egy ezoterikus kultúra, amelyben Ravi Shankart hallgattuk és minden mást, ami Keletről jött. Jim és sokan mások azonban túlzásba vitték mindezt. A drogokhoz alkoholt ittak, egyre többet és ez katasztrófához vezetett.

-Milyen emlékeid vannak Jim Morrisonról?

-Nem lesz több olyan művész, mint ő volt. Óriási egyéniség volt, akit nem érdekelt a pénz. Az egyetlen dolog, ami megmozgatta, a költészet volt. A világegyetemet kutatta és nem torpant meg semmi előtt. Kockára tette az életét az izgalmakért és a kérdéseire adott válaszokért.

-Benneteket a „rock sötét oldalának” neveztek.

-Ez csak részben volt igaz. A Beach Boys-t és a Beatles-t nevezték a „jó oldalnak”. De mi sem volt olyan rosszak, mint amilyeneknek lefestettek bennünket. Jim lehetett volna angyal és ördög egyaránt. A problémát a túlzó oldala jelentette. Ez tette tönkre.

-Soha nem gondoltál arra, hogy megírd a magad memoárját?

-Van már egy csomó kész anyagom. Előbb-utóbb kiadok én is egy könyvet. Ray és John életrajzai sok problémát okoztak. Én megvárom a megfelelő pillanatot. Most egy stúdióban dolgozom, és figyelemmel kísérek néhány fiatal együttest.

-Miért próbáltátok Manzarekkel többször is újjáéleszteni a The Doorst?

-Annak idején megpróbáltuk Jim nélkül hárman folytatni, de nem volt értelme. Feloszlattuk az együttest. 2000-ben megpróbáltuk újra különböző énekesekkel, Ian Astbury-vel, Scott Weilanddel, de nem működött úgy, ahogy kellett volna. Jim után a csapat nem létezhetett többé.

-Hogyan változott azóta Los Angeles?

-Hát…Hollywood még mindig itt van, és sok együttes zenél a klubokban. Az elmúlt években eltávozott néhány régi barát. Hogy érzem magam? Mint egy túlélő…