Az a jelenet, amelyben a gyerek szorítja apja kezét a lopás után nagy szégyenkezéssel, a mozi történetének egyik legmeghatóbb képsora. Vittorio de Sica Biciklitolvajok című filmét, amely 70 éve, 1948-ban készült, most restaurált állapotban a Cannes-i Filmfesztiválon a klasszikusok programjában mutatják be.
Az olasz neorealizmus szimbólumának tartott filmben csak amatőrök játszottak. A főszereplő Lamberto Maggiorani római gyári munkás volt, akinek a film sikere ugyan átmenetileg segített családja anyagi helyzetén, a gyárból azonban elbocsátották, és utána éveken át alkalmi munkákból kereste kenyerét. Nagy karriert nem futott be, utoljára 1962-ben Pier Paolo Pasolini Mamma Rómájában kapott egy kisebb szerepet. 1983-ban halt meg. A fiát alakító, a forgatás idején kilenc éves Enzo Staiolának is csupán apróbb jelenések maradtak a következő években, ő végül matematika-tanár lett.
A neorealizmus 180 fokos fordulatot jelentett a nem utolsósorban magyar hatásra kialakult olasz műfajhoz, a „fehér telefonos” filmekhez képest, amelyekben maga Di Sica is sokat játszott a II.világháború előtt, rendszerint ellenállhatatlul sármos, léha figurákat amelyeket önironikus változataiban gyakran megjelenített idősebb korában is.
De Sica filmjével saját elmondása szerint „a mindennapi helyzetek drámaiságát, az egészen kis események csodáját” akarta bemutatni. „Mert mi van egy biciklilopásban, egy biciklijáben, ami ráadásul nem is új? Rómában naponta lopnak el nem egyet és senki sem foglalkozik vele– mondta a rendező – pedig azoknak, akik munkába járnak, egy bicikli elvesztése tragikus, katasztrofális dolog. Miért keresnénk különleges élményeket, amikor az, ami a szemünk előtt történik a legszegényebbekkel, tele van tragédiával és a mozi kamerája a legalkalmasabb ennek rögzítésére.”
A Biciklitolvajok 1950-ben megkapta a legjobb külföldi film Oscar-díját, megnyitva ezzel a neorealizmus nemzetközi diadalmenetét. 1958-ban a Brüsszeli Világkiállítás alkalmával beválasztották minden idők 12 legjobb filmje közé. A 3. helyre került Szergej Eisenstein Patyomkin páncélosa és Charlie Chaplin Aranyláza után, és egyike volt a beválasztott három hangosfilm egyikének, Jean Renoir Nagy ábrándja és Orson Welles Aranypolgára mellett. De Sica olyan olasz pályatársaira hatott, mint Roberto Rossellini a korai Federico Fellini, Mario Monicelli, vagy később Nanny Loy, hanem még a magyar filmművészetben is tetten érhető Fábry Zoltán, Máriássy Félix és Makk Károly pályájának első szakaszán.
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
