„A fotográfia a valóságot és annak meghamisítását is tükrözi” – írja Luigi Zoja olasz pszichológus-esszéista, a kommunikáció világának nagy megfigyelője most megjelent meglátni az igazat és a hamisat című könyvében.
A szerző a 20. század ikonikus képeit elemzi: négy a háborúról szól, négy olyan gyerekekről, akiket a háborúk és a humanitárius katasztrófák sújtanak.
Zojával a La Stampa készített interjút.
-A fake news korában könyve, úgy tűnik, a megfelelő pillanatban jelent meg. Miből született?
-Már Trump megválasztása előtt gondoltam rá. A kommunikációs eszközök üzeneteinek elfajulásához gyűjtöttem anyagot. Elemeztem néhány ismert fotót, hogy megértsem, milyen fokon manipulálták azokat.
-Könyvében benne van Robert Capa híres fotója, A milicista halála, az a kép, amelyen amerikai katonák húzzák fel a zászlót Iwo Jimánál és amikor a szovjetek a Reichstag felett. Miért ezeket választotta?
-Négy háború képeit választottam, négyet pedig gyermekekről, Szimmetriát próbáltam keresni a dráma és a remény között. A háborús képek ikonikusak, de valamilyen módon mind manipuláltak. Sok olyan kép van, amelyről azt gondoljuk, hogy megismételhetetlen pillanatot rögzít, de valójában rekonstrukció, amelyet később készítenek. Jó és rossz szándék is lehet ebben, néha a képből propaganda lesz.
-Fotó-manipuláció már létezett a photo-shop előtt is. Mikor szűnt meg a fotó a valóság ábrázolásának eszköze lenni, mikor kezdték manipulálni?
-A fotográfia úgy jelent meg a világban, mint a pillanat megragadásának módja. Először lehetett ábrázolni egy folyamatban lévő csatát, míg előtte csak lefesteni lehetett utána. A művészeknek meg kellett várniuk, míg befejeződött. Ha másért nem, azért, hogy megértsék: ki győzött. De a manipuláció mindig is ott volt a fotókban az amerikai polgárháborútól kezdve. Mivel hosszú ideig tartott az exponálás, a jeleneteket újra kellett kreálni katonák, sőt, holttestek beállításával.
-Miért csak 20. századi képeket választott?
-Két fő oka van. Korlátok közé kellett szorítani a tanulmányozott időszakot és úgy gondoltam, hogy meg kell ismertetni az újabb generációkkal a múltat azokon a képeken keresztül is, amelyek arról a korról szólnak, amelyet nem szabad elfelejteni.
-Ön a fotóin nem mutatja a halottakat.
Egyre több erőszakot mutató képpel árasztanak el bennünket. Azt gondolom, hogy nagyobb tisztelettel kell lennünk a halál iránt. Olyan tisztelettel, mint az ókoriak. Beszélni kell róla, de nem kell közvetlenül bemutatni.
-Több fotót készítünk, mint amennyire emlékezni tudunk. Gyakran kapunk manipuláltakat. Két évszázaddal megjelenése után jobban megérthetnénk a fotó nyelvét. Miért nem így van?
-Ma képbulímiában szenvedünk. A konzumizmus megváltoztatta a képek világát is. A közönség egyre sokkolóbb képeket keres. Hozzászoktunk, hogy mind többet igényeljünk információból, társadalmi kapcsolatból, szerelemből, még a vallásból is.
-Hová vezet mindez?
-Egyre jobban szegényedik a képzeletünk. Amikor ennyi kívülről jövő stimulációt kapunk, nem tudunk mi magunk belülről kreálni. Újra edzeni kell a képzeletünket. Én, pszichoanalitikusként nagyon értékes technikai eszközt használok: a jungi eredetű aktív képzeletet. Nézni kell a képet és addig koncentrálni, amíg megmozdul, amíg a fantáziánk cselekvővé teszi. Ha beleadunk mindent, a kép tényleg élni kezd. De ezt egyre nehezebben lehet elérni, főleg a fiataloknak.
-Mit tehetünk, hogy ne legyen a képek áldozatai, hogy érteni, értékelni tudjuk azokat?
-Vissza kell térni a mérséklethez, az antik görögök példájához. Egyre erősebb a tendencia a korlátok megszüntetésére, holott azokra szükség van. Kevesebbet kell néznünk, de jobban. Megismerni és nemcsak látni, ami körülvesz bennünket, és ami szemünk elé kerül.
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
