A le Nouvel Observateur érdekes körképet ad azokról az okokról, amelyek arra késztetnek egy nőt, hogy férfiak nélkül élje le az életét, valamint arról, hogy az emberek hogyan ítélik meg ezt a helyzetet.

Catherine 24 éves volt, amikor találkozott a „mesebeli herceggel”. Összeházasodtak, de hamarosan kiderült, hogy a férj betegesen féltékeny, és otthon akarja őt tartani. Elváltak. Catherine pár évvel később hozzáment egy másik férfihoz, akinek volt már egy gyermeke. Öt év után az illető visszaköltözött gyermeke anyjához. Catherine utolsó próbálkozása egy katonatiszt volt három gyermekkel. Itt az derült ki, hogy csak háztartási alkalmazottnak kellett.

Catherine életének ezt a szakaszát lezárta. Kis időre a nők felé orientálódott. Most, 35 évesen egyedül ál. Négy macska, egy kutya és könyvek társaságában. „Macskás nő” lett belőle, ahogyan mostanában nevezik az egyedülálló nőket, akinek régen „öreglány” volt a nevük és a családi összejöveteleken suttogtak a bevallatlan titkaikról. (Elhagyta a vőlegénye, feladta magát a családért…). Mindig valami szégyenletes, vagy szomorú dologról volt szó. Catherine nem ilyen „vénlánynak” látja magát. „Nem haragszom a férfiakra, nem vetem meg a páros életet sem, de rájöttem, hogy egyedül boldogabb vagyok” – vallotta. Elfoglalt bankigazgató, sokat van együtt a családjával és imádja kis unokatestvéreit.

Lucille 31 éves. Catherine-nal ellentétben sohasem volt férjes asszony. Vezető tisztséget tölt be egy autógyárban. Soha nem érdekelte sem a romantikus szerelem, sem a szex. Sikertelenül vetette alá magát különböző terápiáknak, míg nem egy napon megértette, hogy természettől fogva ilyen és a továbbiakban nem csinált belőle problémát.

„Amit az emberek a páros életben, azt én a barátságban, az állatok és a természet iránti szeretetben találtam meg.” – mondja Lucille.

Nadia újságírónő, szintén egyedül él, és ő is azt tapasztalja, hogy sokan ezt nem értékelik normális állapotnak, míg a férfiaknál a nőtlenséget minden további nélkül elfogadják.

Catherine, Lucille, Nadia és a többi egyedülálló nő figurájáról írt „Boszorkányok – a nők legyőzhetetlen hatalmáról” című esszéjében Mona Chollet, emlékeztetve arra, hogy negatív megítélésük évszázadokig táplálta az intézményes nőellenességet. Felidézi a reneszánszkori pogromokat, az olyan immár elfelejtett epizódokat, mint a „beginák”, az özvegyasszonyi közösségek megszüntetését a 15. század folyamán. És megállapítja, hogy az egyedülálló nők a mai boszorkányok: a részvét és a nevetségesség mögött van a régi „rettenetes boszorkány árnya.”

A 31 éves Clémence 3 éve egyedül él, vannak néhány hétig, hónapig tartó kapcsolatai, de érzelmileg nem kötődik hozzájuk. Van-e joga arra, hogy lemondjon a családi életről, ugyanakkor ne mondjon le a férfiakról? Vajon meg tudta volna írni Virginia Woolf, Katherine Mansfield, Simone de Beauvoir a regényeit, ha hagyományos módon kötődtek volna egy férfihoz? – teszi fel válaszként a kérdést Clémence.

Yasmine 22 éves diáklány is „boszorkánynak” tartja magát, illetve bajrának, ahogy hazájában, Algériában nevezik az „öreglányokat.”. „Ezek olyan nők, akik elérték a 30 évet, de még nincs vőlegényük, vagy férjük. Bármi is legyen a szakmai státuszuk – lehetnek orvosok, tanárok, képviselők – a kollektív megítélésben elsősorban bajrák – magyarázza – A férfi nélküli nő gyanús. Ha túl szép, akkor azért, mert túl igényes. Ha csúnya, sajnálják.”

Vajon változik-e az egyedülálló nők képe valaha a világban?