Írolvasgondol

Arthur Chevalier még csak 28 éves, de máris két könyvet írt Napóleonról. A Le Figaro azt tudakolta tőle, hogy miért vonzódik ennyire ehhez a témához.

-Napóleon életének az az érdekessége, hogy nincs benne semmi legendás, csodálatos, titokzatos. Nem hőse egy parabolának, ember, aki a végletekig kitágította a lehetőségeit. Berúgta az ajtókat, és az ajtók kinyíltak. Bebizonyította, hogy az ember akkor a legszebb, amikor szembeszáll a sorsával, amikor elutasítja azt a szerepet, amelyet az apák, a tanítómesterek szánnak neki. Emlékezzen csak: ő maga helyezte a koronát a fejére, Istent is a néző szerepére kárhoztatta.

-Miért vonzza a mai napig a fiatalok egy részét?

-A fiatalság önmagában nem erény és nyilvánvalóan nem elég ahhoz, hogy valakiből Napóleon legyen. Napóleont illetően ez is inkább a szellemi állapotra vonatkozott, mint az életkorára. A fiatalkor örömeit nem használta ki. Dolgozott. 24 éves korában dandártábornok volt, 30 évesen első konzul, 35 évesen császár, 46 évesen bukott meg. A sikereinek és a bukásának gyorsasága lenyűgöző. A forradalom során jelentőségen megújult a politikai osztály. A hadseregben 1791 és 93 között 962 új tábornokot neveztek ki. Mint általában a forradalmak, a francia is kedvezett az önmegvalósításnak, köztük Napóleonnak.

-Könyvek százait írták róla. Hogyan lehet fenntartani a mítoszt?

-Napóleon sokkal több volt, és sokkal kevesebb, mint egy mítosz. Modell. Ebben a könyvben azt akartam megmutatni, hogy természeténél fogva hogyan járult hozzá, hogy népszerű legyen a franciák előtt azzal, hogy a nép fia maradt végig. Ha alá is vetette magát a protokollnak, utálta. Öltözékében pórias volt, laza és katonásan egyszerű.

-Érezhető, hogy Önt inkább a kalandor és a katona érdekelte, kevésbé a politikus.

-Nem gondolom, hogy Napóleon nagy politikus volt, azt sem, hogy nagy víziói lettek volna. Inkább római volt, mint görög, abban az értelemben, hogy volt ereje, energiája, hogy megvalósítsa, amit mások elképzeltek. Például a Polgári Törvénykönyvet, amely a forradalmi gyűlések egyik legrégibb álma volt. Ez nem azt jelenti, hogy ő semmit sem talált ki, hanem azt, hogy azzal tűnt ki, hogy megvalósította, amit mások proklamációk, viták, fecsegések formájában kidolgoztak.

-Ön szerint a bonapartizmus nem létezik.

-A kifejezés létezik, de nem Napóleon Bonaparte uralmára érvényes. Ha a szó egy kormányzási módot jelöl, amelyben a vezető élvezi a nép támogatását, ez már századokkal korábban létezett, nem Napóleon találta ki. Még az athéni demokráciának is szüksége volt egy erős, tekintélyt parancsoló vezetőre és hiába volt Periklész választások által ellenőrzött vezető, azért az egyéni hatalom megszemélyesítője volt. Az első francia királyok a középkorban csatákban szerezték meg vazallusaikat. Ha a bonapartizmus azt a kormányzási módot jelenti, amelyben az első ember legitimitását közvetlenül a néptől kapja, akkor ezt értelmetlen Napóleonra vonatkoztatni. Ritkák voltak a népszavazások (15 év alatt 4), és mint tudjuk, nem voltak mentesek a csalásoktól. A közgyűléseket ellenőrizték, lefegyverezték, bár nem szüntették meg őket. A törvényhozó testületnek voltak képviselői. A sajtót nagy részben cenzúrázták. Nem találok tehát semmiféle hiteles demokratikus módszert, amely biztosította volna a császár nép általi támogatását. Tehát „misztikus”, azaz láthatatlan támogatásról beszélhetünk, de biztos támogatásról abban az értelemben, hogy a nép soha nem döntötte meg. Ez az egyetlen bizonyosság, amellyel rendelkezünk. Napóleon uralkodása lehetetlen lett volna a hadi dicsőségek nélkül.

-De ha politikailag kellene meghatároznunk az Ön Napóleonját, mondhatnánk-e, hogy baloldali, liberális, és egyben jakobinus?

-Royalista, 1789-ellenes, robespierre-ista, termidorista, jakobinus…ezek az ellentmondások a tetteiben nyilván feloldódnak. Mediterrán tiszti temperamentuma a patriarchátussal és a tekintélyelvvel párosulva a rend felé tolja. A körülményeket a rend iránti szeretete alapján ítélte meg, ugyanakkor az érdekek alapján is. Aki annak idején karrierről álmodott, a forradalom és az elitje mellé állt. Liberális önmagával szemben volt. Jakobinus érdekből abban a mértékben, ahogy a centralizáció kedvezett egy autokrata hatalom gyakorlásának.

-Sok történész szerint Brumaire 18 szakítás volt a forradalommal. Ön szerint Napóleon beteljesítette.

-Napóleon nem a forradalom hőse, hanem egyik alakja volt. Ő volt az egyetlen, aki el tudta képzelni a megvalósítását. A forradalmárok túlságosan el voltak foglalva egy labilis hatalom fenntartásával, anélkül, hogy gondolkodtak volna a továbbiakról. A forradalom modelljének, hitelének túlélése Napóleonnak köszönhető. Uralkodásával, tetteivel, hódításaival igazolt tíz olyan évet, amellyel nem tudtak mit kezdeni.

-Napóleon a forradalomból meghosszabbította a mészárlásokat is. Mit válaszol azoknak, akik a szemére vetik a háborúit?

-Nem nevezném mészárlásnak azokat a háborúkat, amelyeket a franciák a szuverenitásuk érdekében folytatta. 2018 Franciaországát természetesen zavarják a császár hódításai, de 1800 elején a háborúnak nem volt olyan botrányos hírneve, mint ma. Nem Napóleon találta fel a háborút. Egyetlen európai ország sem adhat békeleckét Franciaországnak az 1793 és 1815 közötti időszakot illetően. Anglia, Oroszország, Ausztria, Poroszország voltak az elsők, amelyek megtámadták csak azért, mert nem tetszett nekik az új politikai rendszer. Egymillió francia halt meg 12 év alatt integritása védelmében. Napóleon és Franciaország jobb volt abban a játékban, amelyet ők játszottak. A császárság háborúi kétségtelenül a forradalom meghosszabbításai voltak. A forradalmi Franciaország expanzionista volt, de kinek a hibájából? 1789-ben az alkotmányozó gyűlés első határozata nem egy támadó hadsereg létrehozásáról szólt. Az idegen királyok gúnyt űztek Franciaországból és Napóleon ezt nem tűrte el, megbüntette őket az arroganciájukért.

-Napóleon császársága mégis katasztrofális véget ért.

-Franciaország ma is tiszteleg Napóleon győzelmei előtt. Párizsban sétálva is meg lehet ezt állapítani: Marengo, Austerlitz, Iena, Wagram, Eylau…Ezek győztes csaták, akár tetszik, akár nem, örökségünk részei és Franciaország legdicsőbb napjaihoz tartoznak. Védelmi harcok voltak és sajnálom, hogy politikai okok miatt a waterlooi halottak emlékét  a második restauráció alatt nem tisztelték. Royalisták, napóleonisták, republikánusok harcoltak egy országért, amely senkié nem volt, de amelyhez mindnyájan tartozunk.

-A kortárs politika nem szenved a napóleoni örökségtől? Minden politikus rá hivatkozik, de egyik sem ér fel hozzá. Lionel Jospin szocialista politikus néhány éve egyenesen a „Napóleon-bajról” írt.

-Napóleon többet törődött azzal, hogy népszerű legyen a franciáknál, mint az őket kormányzó politikusoknál. Ami Jospint illeti, ő többek között azzal vádolta Napóleont, hogy feltalálta a hatalom egy autoriter formáját, amelyre a politikusok törekednek. Ez állítólag a társadalom militarizációjának köszönhető, amit ő hozott létre. A volt miniszterelnök elemzése nem téved, de tisztességtelen vagy nem teljes, mivel sok rosszat mond Napóleonról, közben nem tér a forradalomra, amely 1793-ban nem volt kevésbé militarista. Könyve jól illusztrálja azt a kényelmetlenséget, amelyet a baloldal Napóleon iránt érez, holott logikusan a magáénak kellene tekintenie, mivel a 19. század első felében a népi osztályok hőse volt, olyan rendszert védett, amelyet a baloldali történetírás is véd.

-Napóleonnak halála után 1001 élete volt. Egyesek napóleoni vonásokat véltek látni Sarkozy-ban, és Macronban is.

-Ez teljesen hamis és értelmetlen. Sarkozy-t két buta okból hasonlították Napóleonhoz: a termete miatt és azért, mert idegen származású, valamint az autoritarizmusa miatt. De nem elég jobboldalinak, alacsonynak, barna hajúnak, a tekintélyelvet és a rendőrséget kedvelőnek lenni, hogy valaki Napóleonná váljon. Ami Macront illeti, valóban volt sok közös pont, amikor jelölt volt és a győzelme éjszakáján. Várom Austerlitze-t…És közben azt kérdezem magamtól: hol vannak a marsalljai?