Írolvasgondol

„Gyűlölök évfordulót ünnepelni” – vallotta be Gérard Depardieu, az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb, de mindenképpen legellentmondásosabb francia színésze, aki 70. születésnapját novoszibirszki rezidenciáján töltötte. „Fiatal öreg vagyok, egy kicsit megviselt, de még formában – tette hozzá – sok tervem van, de a legfőbb kívánságom egyedül lenni és sokat utazni.”

Depardieu 1948. december 27-én született Châteauroux-ban, munkáscsaládban. Párizsban tanult színészetet és a 70-es években debütált. Róla elmondható, hogy szinte mindent eljátszott, ami egy színész álma. Drámai szerepek egész során alakította már fiatalon Marco Ferreri Az utolsó asszony című filmjének férjétől Dantonig, Martin Guerre-ig, Cyranóig, volt Porthos és Obélix, César-díjjal tüntették ki Az utolsó metróért, volt polgári család életét megkeserítő csőlakó és rabtársának idegeire menő szószátyár, de emlékezetes alakításokat nyújtott krimikben is, például a Puszta formalitásban, és máig híres szerepe Bernardo Bertolucci Huszadik századának parasztfiúja.

A szerepeiben látott szertelen, életkedvtől duzzadó figura az életben is jellemző rá. Magatartását mindig is sok bírálat érte. Rossz vélemény alakult ki róla például akkor, amikor tiltakozásul a magas francia adók miatt áttelepült Oroszországba és még állampolgárságért is folyamodott.

Depardieu mostanában állandóan úton van, nem marad hosszabb ideig sehol. Képes egyetlen hét alatt Koreától Japánig, Algériától Franciaországig körbejárni a világot.

A jeles alkalomból a La Repubblica készített vele interjút.

-70 évesen mit vagy kit sír vissza?

-Más időket élünk, mint amikor felnőttem és színész lettem. Nosztalgiával gondolok vissza a régi mozira, amelyet szerettem. Elveszettük a költészetet, amely inkább élet-, mint művészeti forma. Egy másik világot és korszakot ismertem, amikor olyan emberekkel dolgoztam, mint Truffaut, Pialat, Monicelli, Bertolucci, Ferreri. Tiszta emberek voltak, nagy tehetségek, tisztességesek, az élet, a jelen iránti kíváncsiság vezette őket. Mint engem, aki játszott színházban, moziban, hogy nem gondolt arra, hogy játszik, hanem élte a szerepét. Sohasem érdekeltek a szerepjátszás technikái, az ösztönös szenvedély vezetett. A filmek nekem csak arra szolgálnak, hogy elmeséljek egy történetet.

-Milyen hatással volt Önre a 20. századi olasz szerzői mozi?

-Óriási hatással. A költők mozija volt. Pasolini, Fellini, Risi, Scola, De Sica. 28 éves voltam, amikor először mentem Olaszországba a Huszadik század forgatására. Azonnal éreztem a varázslatot, a költészetet, az emberséget, amely a mozi művelőit áthatotta.

-Ebben a korban inkább visszatekintenek az emberek, Ön pedig a jövő felé néz.

-Utálom a születésnapokat. Szívesebben beszélek a munkáról, azokról a dolgokról, amelyeket most csinálok. Etiópiába akarok menni egy dokumentumfilmet forgatni azoknak az embereknek a nehéz körülményeiről, akik a legszegényebb régiókban élnek és azoknak a munkáját is szeretném dokumentálni, akik helyben segítenek nekik. Csak egy ember vagyok, aki szeret utazni, megismerni az embereket, kultúrájukat. Aztán elmesélem azokat. Apám és anyám engedtek szabadon csavarogni, hogy kialakítsam véleményemet a világról.

-A filmen kívül a zene is része életének. Milyen zenét szeret?

-Imádom Verdit, a Rigolettót, a Macbethet.  Verdi zenéje ma is élő. Bertolucci Huszadik századának története 1901. január 27-én, Verdi halálával kezdődik. Októberben Nápolyban voltam a Nabucco előadásán, csodálatos volt. A zene mindig benne van az életemben. Többször volt alkalmam együttműködni Riccardo Mutival, akihez régi barátság fűz. Narrátor voltam például Prokofjev  Rettegett Ivánjában és Berlioz Leliójában. A múlt évtől a 20 éve elhunyt Barbara repertoárjának programján dolgozom. Igyekszem őt a fiatalokkal megismertetni. 1986-ban együtt játszottuk a Lily Passiont, és hihetetlenül intenzív pillanatokat éltünk át. A klasszikus zene – Schubert, Stravinsky, Chopin, Debussy – meghat, de meg is nyugtat.

-Színészként hisz még a szó erejében?

-A csend sokat elárul a szavak erejéből. Mindig hatott rám a csend és annak minősége. Amikor a múltban abban a privilégiumban részesültem, hogy a közönséges előtt olvashattam Szent Ágoston vallomásait egy olyan templom csendjében, mint a párizsi Notre-Dame, láttam, hogyan visszhangoznak a szívekben és a tekintetekben. Én is szeretek fennhangon olvasni magamnak az esti csendben.