Niccoló Machiavelli komédiája, a Mandragóra örökítette meg azt a népi hiedelmet, mely szerint ez a különleges formákat öltő növény a termékenység és az erotika szimbóluma.
A mandragóra – a magyar népnyelvben „nadragulya” - már alakjával is beindította a régiek fantáziáját, hiszen akár emberi végtagokat is láthatunk szerteágazó gyökereiben. Ugyancsak népi babona szerint ott termett, ahová az akasztottak vizelete vagy spermája hullott. Gyógyíthatott és halált is okozhatott, jó álmot hozott és megőrjített, miközben gyógyír lehetett kígyóharapásra.
Mivel mindig is veszélyes növénynek tartották, szedését óvintézkedések kísérték.
Az ókortól kezdve azt hitték, hogy egy gonosz szellem él benne, amely, ha hirtelen ébresztik fel, olyan üvöltésbe kezd, hogy a szedője vagy megőrül vagy meghal. Ennek elkerülési módját leszboszi Theophrasztész (kr.e 312-287) az idősebb Plinius (23-79) és Josephus Flavius (37-100) is leírták.
A szedést pénteken napnyugtator kellett véghez vinni. Egy teljesen használatlan vaskarddal három kört kellett a mandragóra köré húzni. A talajt ezután fellazították menstruációs vérrel, vagy női vizelettel, és csak azután húzhatta ki a gyökeret egy szűz vagy egy kiéhezett fekete kutya egy kötél segítségével. Miután a szedők betapasztották a fülüket viasszal, a kutyának egy nagy darab húst mutattak és, hogy elérje a rá és a mandragórára akasztott kötelet megfeszítette és ezzel kihúzta a gyökeret. A kutyák a mandragóra üvöltése után megölték, és ezzel elhárult minden veszély.
A mandragóra, mint a szerelem növénye már az Ószövetségben is többször szerepel, köztük az Énekek énekében: "A mandragórák illatoznak, és a mi ajtónk előtt vannak minden drágalátos gyümölcsök, ók és újak, melyeket oh én szerelmesem, néked megtartottam!" (7:13). Megjelenik az Arthur-legendában, Shakespeare több drámájában, a Romeo és Júliában, az Othellóban és az Antonius és Kleopátrában.
Van egy nagyszerű festmény Robert Bateman (1842-1922) angol festőtől, a címe: Három ember mandragórát szed. Ezen két fiatal nő is látható. Bateman jól ismerte a növényi világot és legendáit. Földbirtokos apja kertészkedett és ő építette meg Staffordshire-ben Biddulph Grange gyönyörű kertjét.
A mandragóra hamarosan más művészetekben is helyet követelt magának hírneve által. Lee Falk amerikai grafikus (1911-1999) Mandrake-nek nevezte el képregényének főszereplőjét, egy elegáns, jóindulatú varázslót. Sikere csúcsán az 1940-es, 50-es években filmre is vitték e történeteket. Kevesen tudják azonban, hogy ugyanekkor élt egy igazi illuzionista is, bizonyos Leon Mandrake, aki teljesen ollyan volt, mint a képregény-figura: fekete bajusz, pomádés haj, sétapálca, mandragóra alakú fogantyúval. Falk-kal jó barátok lettek és kölcsönösen reklámozták egymást.
Természetesen nem hiányozhatott a mandragóra a Harry Potter-történetekből sem. A Harry Potter és a titkok kamrájában Pomona Sprout tanárnő oktatja tanítványait a mandragóra-szedés módjára, de előbb hangszigetelt fülvédőt vetet fel velük, hogy ne hallják az üvöltését. A faun labirintusa című filmben pedig a főszereplő kislány, Ofelia beteg édesanyja ágya alá teszi, tejjel és vérrel táplálja. Ezáltal a gyökér saját gyógyító erejét adja át a betegnek. Ez pedig már a „homunculus” legendája. Azt tartják, hogy úgy kell nevelni, mint egy emberi lényt, és akkor különleges ereje lesz.
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
J. McClane 2019.09.05. 19:30:07