40 éve mutatták be Stanley Kubrick immár klasszikus horrorját, a Ragyogást, ami Stephen King könyvéből készült, és önálló életet él megjelenése óta.

Íme a film néhány érdekessége.

A film végén látható labirintus hava 900 tonna sóból és polisztirolból állt. A jelenetet, amelyben Jack Torrance fejszével töri be a fürdőszoba ajtaját, ahová felesége, Wendy menekült, három napig vették fel hetven különböző ajtóval. Azt a képsort, amelyben a liftből ömlik a vér, 3 felvétel készült.

Maradtak a filmben hibák is. Például a helikopter árnya, amely a légi felvételeket készítette a kezdő jelenetben látható volt a hegyeken. Az Overlook Hotel bárjában Jack Nicholson sört iszik, de a pohárban az ital nem csökken, sőt, jobban megtelik.

Nicholson, hogy dühét táplálja, arra kényszerítette magát, hogy a forgatás egész ideje alatt sajtos szendvicset egyen, amit utált. Így aztán hitelesen tudta százszor, ezerszer leírni a rémisztő mondatot: „All work and no play makes Jakc a dull boy” (Csak munka és semmi szórakozás: ez bosszantja Jack-et).

 Kubrick a főszerepet először Robert de Nirónak, majd Robin Williamsnek szánta, de végül egyiket sem találta elég „pszichopatikusnak”.

Shelley Duvall, Wendy alakítója, idegösszeroppanást kapott, és még a haja is kihullott a megpróbáltatásoktól. A színésznő életét gyakorlatilag tönkretette élete legfontosabb szerepe. Az öt éves Danny Lloyd-ot Kubrick 5 ezer gyerek közül választotta ki, gyengéden bánt vele, hogy ne érje trauma. Amikor a fiú 16 éves korában végre megnézhette a filmet, azt állította, hogy nem gyakorolt rá túlságosan mély hatást.

A Ragyogás az első filmek közé tartozott, amelynek felvételeihez Steadycamet használtak. Ez akkoriban újdonságnak számított, de például a labirintus-jelenetben nagy mobilitást tett lehetővé a fia után sántikálva rohanó Jacknek.

Az elátkozott szoba száma a regényben 217-es volt, de a filmben 237-re változtatták, mert a helyszínül szolgáló szálloda igazgatója attól félt, nem tudná többé kiadni, 237-es szoba pedig nem volt.

Stephen Kingnek nem tetszett a film. Túlságosan hidegnek, kiszámítottnak tartotta. Éppen ezért írt egy új forgatókönyvet egy háromrészes mini tv-sorozathoz, amelyet Mick Garris rendezett meg 1997-ben. A film ugyan jobban követte a könyvet, de ma már senki sem emlékszik rá.

A Ragyogást nem mindig tekintették vitathatatlan remekműnek. Ez nem először fordult elő Kubrick-kal, akinek már nagy gyakorlata volt az „elátkozott filmekkel”, elég csak a Dicsőség ösvényeire, a dr. Strangelove-ra, vagy mindenekelőtt a Mechanikus narancsra gondolni. A kritika lehúzta, a Warnernek sem jött be kasszasiker-számításai, és Stephen King is nyilvánosan támadta a médiában. Az évtizedek során azonban mind a kritikusok, mind a nézők ráéreztek a film hipnotikus hatására.

2006-ban Roger Ebert, az egyik leghíresebb amerikai filmesztéta, aki kezdetben élesen bírálta Kubrick munkáját, így írt róla: „A hideg rémisztő a Ragyogásban. Stanley Kubrick kihívást intéz hozzánk. A nézőnek kell döntenie arról, hogy kiben kell bíznia. Ez a megfoghatatlan, nyitott befejezés teszi Kubrick filmjét zavarba ejtővé.”

Tavaly a Cannes-i fesztiválon Alfonso Cuarón reendező azt magyarázta, hogy King regényében számos pszichológiai magyarázatot ad a félelem, a szorongás, a horror növekedésének igazolására. Megtudjuk például, hogy Jack Torrance nem az igazi apja Danny-nek. Kubrick azonban mindezt nem akarta. És ez az utolsó részt is megmagyarázhatatlanná, rémületesebbé teszi. „Számomra a Ragyogás Jack Torrance utazása az őrület felé.”

Az évfordulón a Pinteresten és az angolszász Far Out-on nemrég találtak ritka vagy eddig ismeretlen polaroid-felvételeket, amelyeket Kubrick vagy asszisztense, Emilio d’Alessandro és munkatársa, June Randall vettek fel a forgatás alatt. Kubrick közismert volt arról, hogy a tökéletességre törekedve sokszor felvett egy-egy jelenetet és a végsőkig hajszolta színészeit. Ez átüt a kliséken is. Jack Nicholson például gyakran látható rajtuk elnyúlva a földön, kimerülten, és érezhető, hogy a forgatás légköre is fullasztó.