Elavult, de időtlen, túlhaladott, de varázslatos, félelmet kelt, de megnyugtató. Elbűvöl és elszomorít. Álmodunk róla és rémálmaink vannak tőle, miközben zavartalanul szedi áldozatait  - írja a La Repubblica.

Körülötte mindig ott van az igenlő jelző, a hamis mítoszok, a destabilizáció hiedelmek, a túlzó szavak.

„A házasság a szex sírja”. „Csak semmi szex, házasok vagyunk”. „A házassági kötelékek olyan súlyosak, hogy betartásukhoz három ember kell” – és még lehetne sorolni az örökbecsű mondásokat.

Egy időben a szerelem szó mellett ott volt az örökkévalóság, a tervezés, az elkötelezettség, odaadással, vággyal néztek rá, azzal a tudatalatti reménnyel, hogy a férjjé vagy feleséggé váló partner örökre az is marad.

A régi házasságok sem voltak immunisak a kísértésre, de volt egyfajta hallgatólagos paktum, hasznos volt az elavult elv: semmi vagy senki sem szakíthatott szét ilyen erős kapcsolatot. A házaspár ilyen vagy olyan módon kiigazította a kapcsolatot, és ment előre.

A házasság mára megváltozott. Úgy tűnik, nincs aurája. Lehetséges hosszú élete klausztrofóbiás fantáziákra emlékeztet, válás utáni szegénység és a gyerekek elszakítása fenyeget. A szerelem és a család szimbólumait felváltja az a lehetőség, hogy az ember megszabadulhat párjától az első kellemetlenségre.

Félelmek és nemek: Az igentől való félelem nem függ a nemektől. Megrémíti férfiakat és nőket eltérő és hasonló okokból és logikából. A férfiak kulturális örökségük és a „kemény férfi” imázs miatt allergiásnak tűnnek az igenre. A férfit, aki kapitulál az oltár előtt, a kollektív képzelet megfosztja annak az embernek a varázsától, „akinek soha nem kell kérnie”. Úgy tűnik, mintha férfiatlanabbá, könnyebben elérhetőbbé, kevésbé vonzóbbá válna ezáltal. A félelem az igentől, amely részben antropológiai eredetű, származhat a szabadság, az egyéniség elvesztésének félelmétől, attól, hogy mérgező kötelékekkel béklyózzák meg, hogy megfosztják más szerelmektől.

A nőket társadalmilag és kulturálisan mindig a családi tűzhely angyalának tartották. Ezért elméletileg nem lenne szabad, hogy rémületet keltsen bennük az igen. Az az igen, amely hosszú ideig a nők önmegvalósításának adott lehetőséget, belekényszerítve őket a feleség és az anya szerepébe. A nők ma megérzik az igen súlyát: a fáradtságot és felelősséget a gyerekek nevelésében, a rémületet, hogy választani kell a karrier és az otthon között, a félelmet, hogy segítség nélkül maradnak, amikor anyák lesznek.

A házaspárok az első ütközésre azt gondolják, hogy a boldogtalanságuk a párkapcsolatukból ered, szétválhat anélkül, hogy tisztáznák.

A mai párok  a növekvő válások a növekvő válások és félrelépések között történelmileg nehéz pillanatokat élnek át. A leggyakoribb problémák az idő, a beszélgetés hiánya, a szenvedély lángja ébrentartásának képessége, de főleg az a figyelem, amely életben tartja  és erősíti a házastársi kapcsolatot. A házastársak nap nap után, megelégednek azzal, hogy konkrét dolgokról, a házról, a gyerekekről beszéljenek és nem adnak egymásnak semmit, elszegényítve érzelmi tartalékaikat.

A partnerek ilyen esetekben feláldoznák a szenvedélyt a stabilitás oltárán, együttmaradnak, de új dolgozok, érzelmek nélkül és ezzel elkerülhetetlenül utat adnak a félrelépésnek.

A kollektív képzeletben a házasság úgy jelenik meg, mint egy ketrec, amelyben egy férfi és egy nő ellenőrzött szabadságfélében él. Vannak, akik úgy építik fel az életüket, hogy nem engednek kívülről senkit se be maguk közé.

A házasságot sokan úgy tekintik, mint a szex sírját. Van egy olyan tévhit, miszerint a házasoknak erotika nélküli életet kell élniük.

Pedig a karikagyűrű a lelkesítő, megosztott út szimbóluma. amelyben vannak csúcsok és mélységek, akarat, érzések és veszedelmes erotika is. Szimbolikus jelképe a felnőtt világba lépésnek megtartva a szívben az élet és a szerelem örömét.