A legnagyobb ellenségei az emberi ostobaság és az intellektuális komformizmus voltak. Frank Zappa maga volt az utánozhatatlan kreatív eklektizmus. Azon szerencsés kevesek közé tartozik, akinek nem lettek epigonjai, de még olyanok sem nagyon akadnak, akik megpróbálják eljátszani bonyolult partitúráit. A rock (?) utánozhatatlan zsenije, aki három és fél évtizedes pályafutása során mindig csakis a maga feje és maga mércéje után ment, 80 éves lenne. 1940. december 21-én született Baltimore-ban, és 1993. december 4-én halt meg prosztatarákban.

Mindenkinek beletört a bicskája, ha megpróbálta Zappát bármilyen kategóriába beleszorítani. Voltak, akik kezdetben provokátor hippinek tartották – sosem volt az – mások a zene humoristájának – holott sosem törekedett arra, hogy „vicces” legyen, csak éppen meglátta és megszólaltatta minden dolgok fonákságát. Valójában művelt, szigorú zenész volt, aki valóságos zsarnokként bánt zenekaraival: nemcsak az italt, a drogozást nem tűrte, hanem a zenében sem tűrt el semmilyen linkeskedést. Egy-egy új tagnak legalább 100 darabot meg kellett tanulnia ahhoz, hogy bekerüljön a csapatba. Imádott olyan forradalmár zeneszerzőket, mint Edgar Varése – köztudott az a történet, hogy 15. születésnapi ajándékul pénzt kért, hogy felhívhassa példaképét – John Cage vagy Igor Sztravinszkij. Ki nem állhatta a „flower powert”, az 1968-as We’re Only In It For The Money című albuma a Beatles Borsőrmesterének és az egész pszichedelikus mozgalomnak volt kegyetlen paródiája.

Illett rá Varése mondása, mely szerint „nincsen avantgárd, csak olyan emberek vannak, akik kicsit lemaradtak”. Zappa kompozíciói látszólag ezerfelé mutatnak, szabadon követik egymást, de életműve a zene iránti teljes odaadásról tanúskodik. „Elég őrült és túlzó vagyok – mondta egy interjúban – de csak annyira, hogy az emberek megérthessenek.”

Nemcsak második lemezének volt címe Absolutely Free, hanem a hitvallása is. Képes volt a doo wop nosztalgiájából átugrani Sztravinszkijhoz, a heavy rocktól a blues-ig, a kísérleti zenéig, a jazztól a kupléig. Mestere volt a jól megkomponált jazz-rock daraboknak, ez utóbbi műfaj egyik alaplemeze az 1969-es Hot Rats, amellyel fia, Dweezil születését ünnepelte.

Mélységesen megvetette a show-businesst annak minden szabályával együtt. Neves életrajzírója, Neil Slaven egyenesen „Elektromos Don Quijoténak” nevezte, aki lándzsájával berontott a színre az egyéni szabadság elvének védelmére.

Zappa félelmetesen tisztán látó volt. Az általa teremtett figurák között voltak perverzek, szexmániások, de született lúzerek is. Sheik Yerbouti, a garázsos Joe, Greggery Peccary, Mr. Green Genes fogalommá váltak. A legőrültebb, legbetegebb Amerikát mesélte el tökéletesen illeszkedő zenével, előítélet és cenzúra nélkül az 1966-os Freak Outtól az 1988-as Broadway The Hard Way-ig. És közben gitárosnak sem volt utolsó – egyike azoknak, akinek játékát néhány hang után fel lehet ismerni, de hogy milyen eredetiek voltak szólói, az töményen lemérhető a Shut Up ’n’ Play Your Guitar című tripla albumáról.  

 A Who The Fuck is Frank Zappa az első olyan dokumentumfilm a zenészről, amelyhez felhasználják a család tulajdonában lévő hatalmas archívumot. Többszáz órányi kiadatlan hang- és videóanyag közül válogatott a rendező Alex Winter. A film finanszírozását crowdfunding módszerrel biztosították. Winter a Kickstarteren 500 ezer dollárra számított, végül 8700 adományozó több mint egymilliót ajánlott fel e célra. Így nemcsak a filmre lesz pénz, hanem a Zappa-archívum megőrzésére, katalogizálására és digitalizálására is.