Írolvasgondol

A rendszerváltás előtti médiában dolgozók jól ismerték az öncenzúra fogalmát. (Aztán újra megismerték, a következő nemzedékekkel együtt). Most már ideje lenne széles körben megismertetni az önagymosás technikáját is. Mert bár képzeletem határtalan, elég nehezen tudom elképzelni, hogy annyi hülye van ebben az országban, mint amennyi megszólal.

És még mindig a média. Nagy szomorúsággal olvastam egy volt kollégám írását, amelyben búcsúzik az újságírástól, ami az életét jelentette, mert rájött, hogy az a szakma, amelyet ő hivatásul választott, annak szépségével, tisztességével, erkölcsi útmutatásaival, már nem létezik. Ennek kapcsán eszembe jutott az is, hogy 12 évig tanítottam a független médiaegyetemen, sajnáltam, hogy vége lett, mert szerettem átadni tapasztalatomat a fiataloknak, és volt jó néhány olyan tanítványom, akikre máig büszke vagyok. De talán nem is baj, hogy már nem hívnak, hiszen egyre nagyobb a szakadék az én újságírói elveim és a szakma állapota között, mire mennének a mai világban hallgatóim az én útmutatásaimmal?

És harmadszor is a média. Először annyira feldühített a dolog, hogy aludni sem tudtam tőle, aztán, amikor végiggondoltam, elkezdtem röhögni. A pártkirályi híradóban megjelent a „leleplezzük az álhíreket” rovat, persze csupa olyan, ami őfelségének és udvartartásának nincsen ínyére. Persze a kihipózott agyúaknak teljesen mindegy, mert a saját halálos ítéletüknek is tapsolnának, de ha 100 nézőből csak 1 is azt gondolja, netalán még kis is mondja,  hogy lófasz a seggetekbe, már megérte..

Vajon az első napok internet- és e-mail-fennakadások sorozata a háttérhatalom, vagy az erőtérhatalom aknamunkája?

Amikor Barátom jó 23 éve lelkendezve fogadta az internetet, ahol majd reményei szerint az értelmes emberek megtalálják egymást, elfelejtette, hogy az ostobaság és a gonoszság sokkal gyorsabban terjed. Már az oltásra váró öreg hölgyek is arról pusmognak, hogy az a volt amerikai nigger elnök, az angol királynő meg Őszentsége is alakváltó gyíkember. Nem kellene kicsit a mi kis 93 ezer négyzetkilométerünkön, vagy legalábbis az istenhazacsalád házában is szétnézni? Lenne néhány tippem, de juszt sem mondom meg…

Olvastam egy elemzést az ÉS-ben, amely szerint a nép nem hibás abban, hogy idejutott az ország. Ezek szerint nem bűn, hogy a rendszerváltás után fontosabb volt az istenadtának, hogy szekértáborokra osztódjon, hogy megtalálja, hogy kit utálhat, hogy hagyja magát 30 éve manipulálni, és mindent eltűr, mint a vágóhídon elkábított jószág…

Aki megérdemli a szeretet, a tiszteletet, annak azt nem kell követelni. Nekem is, mint sok hasonlóan másképp gondolkodónak,  nehéz békében elaludnom, de tudom, hogy családomban, a barátaim között mennyi tiszta, szeretetre méltó ember van, hogy tudni, hallani róluk, érezni őket. És az sem mindegy, hogy minden reggel bele tudunk nézni a tükörbe, és nem homályosan, hanem színről színre. Sajnos sok békehírnök halt mártírhalált Jézustól John Lennonig, de példájuk ereje mutatja, hogy nem szabad feladni. Hit, remény, szeretet, ahogy Pál apostol mondja és a legfontosabb a szeretet.

Mostantól kéthetente két újságot kapnak Óbuda polgárai. Tavaly decemberben a kerületi lap főszerkesztője, akit van szerencsém ismerni még a rendszerváltás előtti KISZ-lap, az Ifjúsági Magazin szerkesztőjeként, bejelentette, hogy a jelenlegi vezetéssel nem tudnak közös nevezőre jutni, ezért az Óbuda újság jelenlegi formájában megszűnik. Szerencséjére gyorsan talált egy másik támogatót, hogy elindítsa a maga újságját, amelynek minden cikke tömény gyalázkodás a másfél éve megválasztott önkormányzat ellen. Bár más politikai nézeteket vallottunk, tiszteltem és becsültem az előző polgármestert, aki nemcsak Óbuda kulturális fellendülését tartotta fontosnak, hanem azt is, hogy világnézettől függetlenül mindenki jól érezze magát a kerületben, és egy közösség tagjának érezhesse magát. Utóda sem rántott fegyvert, akadnak azonban itt is szép számmal, akik, megfelelő felbujtókkal felszerelkezve, a nehezen meglelt békét akarják szétverni. Csak remélni tudom, hogy földijeimnek több eszük lesz, mint hogy besétáljanak egy sokadik kikeresztelkedett konjunktúralovag utcájába.

Milyen az, amikor egy nap három halálhírt kapsz? Egy régi kedves római haver, aki legjobb barátommal együtt 1986-ban járt Magyarországon, még megvannak róla a képek, amikor éppen kisgyermekeimmel játszik; egy vásárhelyi cimbora, akiből már gimnazista korában kijött írói vénája, így ő lett iskolaújságunk szerkesztője, szatirikus stílusának egyik hangadója; a doktor, aki 30 éven át volt a háziorvosom, az utóbbi években már szinte barátok voltunk, 70 évesen sem vált meg pácienseitől, miközben elismert festő lett, a Dunakanyar szerelmese. Egy nappal a halála előtt még beszéltem vele, gyógyszert kértem tőle, elég rossz volt a hangja, mondta, hogy beteg és hogy hívjam az asszisztensnőjét. Az utóbbi években azonban annyi súlyos betegségből kijött, hogy nem hittem volna, hogy most hallom őt utoljára. És egyikükkel sem a koronavírus végzett: Marcót és Jozsót a rák vitte el, Lacit a szíve.

És ha már halál: római barátom, aki szintén háziorvos, írja, hogy miközben egy év alatt 73 ezren haltak meg Olaszországban koronavírusban – és ki tudja, hogy hányan vannak, akiknek súlyos alapbetegségeikhez csak a kegyelemdöfést adta meg – 180 ezer volt a daganatos halálesetek száma. Nem voltam rest megnézni a magyar adatokat. Covidban 12 ezer felett vagyunk, ehhez képest 2019-ben rákban 32 ezer honfitársunk halt meg.

Beindult ezerrel istenadta népünk zsarolása. Míg nincs tömeges oltás, addig be leszünk zárva. Persze a csúnya Brüsszel nem ad elég oltóanyagot. Ez persze nem igaz, de ki nem szarja le, hogy mi igaz, mi nem.  Az egyik biznice az elvtársuraknak, a másik nem. Naponta a pofánkba hazudnak, de ennek már, ahogy ezt annak idején a hírügynökségnél mondtuk, nincs hírértéke. Tehát: fogadjátok el a kínai és orosz vakcinát, lesz belőle elég, és akkor ki lehet nyitni. Ilyen pofon egyszerű, miután már mindenkinek tele a töke a bezártsággal, meg elfogynak a tartalékok is. És a közvélemény-kutatásnak mondott újabb hazugság kimutatta, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint 1%-nak kell a kínai szuri, most jól szembe lehet állítani azokat, akik azt mondják, ez kell nekik. Nehogy béke legyen egyszer az országban és összefogjunk.  Ügyes - mondaná Kohn bácsi. Meg az az eset jut eszembe az óvodából, amikor az enyhén fasisztoid, pofonnal nevelő óvónő azt mondta: amíg a Göbölyös nem eszi meg a paradicsomos káposztát, nem megy le az udvarra játszani. A Göbölyös meg ráöntötte a paradicsomos káposztát a rózsaszín ruhás bezzeg kislányra. Persze nem mehettem le az udvarra, még pofont is kaptam, de legalább fellázadtam egy pillanatra.

Újratemetnék Mátyás királyt. Oké, de akkor egy spiritiszta szeánszon meg támasszuk fel a szellemét, legalábbis azt, amelyet a meséből ismerünk. Csak addig, amíg az összes gyevi bírót deresre húzzák, vasraverik, majd fő- és jószágvesztésre ítélik.

Sétálunk a januári kissé szeles napsütésben, maszk nélkül, hogy végre beszívhassunk némi szabadlevegőt. Idősebb úr megszólít bennünket: „Jaj, de jó, hogy látok maszk nélkül embereket”. Ennél csak az jobb, hogy mi még le tudjuk venni, és nem nőtt az arcunkhoz, mint az Onibaba harcosának, ha még emlékszik rá valaki.

Kérdezem Apámat: 56-ban mikor lehetett érezni, hogy el fog szabadulni a pokol? Így felelt: voltak jelek, de hogy így elszabadul, arra senki sem gondolt.

Néhány keményebb FB-posztolásom után máris hackereket jelzett a vírusprogramom. Így lettem valaki!