„hol ismertelek téged egykor

hol játszottunk galaxis-fényben

nevettünk táncoltunk alkottunk minden éjjel

kijelöltük az utat s kalandra indultunk

a szerelem Te az űr és én

félelemtől kétségtől szabadon

hol ismertelek téged egykor

hol szerettelek téged egykor

talán tegnap volt

vagy egy ezredéve már

csók érintés ölelés kellettél nekem

bár arcod más lett

Te vagy még mindig csakis Te

izzol ezüsttel ragyogsz

csodás táncoddal ragyogsz

ismertelek mióta belépték szobámba

azt a végtelen örök éjszakát

hol szerettelek téged egykor

hol bántottalak meg egykor

hol bántottalak meg oly mélységesen

hogy azt mondtad nem ismersz engem

pedig csak Te válthatsz meg engem

és csak Te válthatsz ki engem a vulkán-

világokat őrző zsarnok fogságából

hol lelkem szennyezett álmokkal tele

hol bántottalak meg egykor

hol vesztettelek el egykor

talán mikor életed adtad

hogy megmentsd ama fáraót

vagy mikor arany anyahajónk elrepült

messze a Saturnus gyűrűitől

tán mikor szövetségre léptünk

és belebegtünk a viola űrbe

abban bízva hogy találkozunk a túloldalon

de nem volt ilyen hely

hol vesztettelek el egykor

hol ismertelek téged egykor

amikor megláttalak tudtam

az ezer dal énekesét ismét megtaláltam

ki minden álmomat kísértette

lelkem színfestője

a múlt helyek emlékeztetője

most tisztábban látok – csupasz az igazság

a múlt tovaszáll

visszatértél legdrágább barátom

nem is mentél el soha”

(Neville Potter: Where I Have Known You Before)

Tévedésből keltem ma hajnalban negyed háromkor, de teljesen éber voltam, és ennek meg kellett lennie az okának. Utoljára ez az érzés akkor szállt meg, amikor 2016. november 8-ra virradóra elment Leonard Cohen, akihez immár egy életre szóló spirituális barátság köt.

És most is volt egy rossz sejtésem, hogy megint elment valaki, aki fontos volt nekem. Egyik kedvenc zenészem, aki végigkísért gimnazista korom óta. Nincs többé Armando Antonio „Chick” Corea.

Először Chico Reának hallottam a nevét, de hamar felvilágosultam, amikor Hódmezővásárhelyen egy minden pénzét lemezre költő barátunk (később hittérítő lett Ausztráliában, ha igazak a hírek,), meghozta a szabadkai kishatárforgalmon át a Return To Forever lemezét, a Where Have I Known You Before-t. Néhai Barátommal, dr. Nagy Andrással együtt hamar egyik közös kedvencünk lett. 1974-et írtunk, az volt a jazz-rock aranykora, és a mi körünkben a progresszív rock mellett a legnagyobb tisztelet Miles Davis és Frank Zappa ilyen irányú törekvéseit, a Colosseumot, a Blood, Sweat & Tearst, a Flockot, a Mahavishnu Orchestrát, a Weather Reportot, no meg természetesen a Syriust övezte. Andrásnak volt egy gyönyörű, Bella névre hallgató vörös spánielje, akinek ugyancsak kifinomult ízlése volt, és ha feltettük a Return to Forever lemezét, rögtön betelepedett a hangszórók közé, és felvette az alfa állapotot.

Egymás között csak Csikcsukknak emlegettük a jóképű, mint megtudtuk dél-olasz ősökre visszatekintő billentyűst, aki mellett olyan nem kevésbé nagyreményű fiatalok zenéltek akkor, mint Al di Meola, Stanley Clarke, Lenny White. Számunkra a csúcs a lemez záródarabja Songs to the Pharaoh Kings volt. Az a sejtelmes kezdés, amint a Nílusból kikel a Nap, majd eljut az Égbolt csúcsára, beragyogja a birodalmat, egyesül Földi Helytartójának fenségével, majd elhajóznak bárkáján az Alvilágba és a felszín lecsendesül…

Amikor Életem Szerelmével sok évvel később eljutottunk Egyiptomba, hajóztunk a Szent Folyón, és sokszor kicsinek éreztük magunkat, például Memphis/Szakkarában a Napbárka mellett, és láttuk felébredni Amon-Rét a sivatag, majd a Vörös-tenger felett, a fejemben mindig ott szólt ez a zene és ott volt mellettem András is, akit akkor már három éve legyőzött a Lou Gehrig-kór.

A Where Have I Known You Before-tól kezdve figyelmet Corea minden rezdülését spanyol fantáziájától szóló- és kamaratörekvéseiig, a bolondos Mad Hattertől a Herbie Hancock-kal közös zongoraduettekig. Életemben először 1983 novemberében hallottam őt, akkor a Budapest Sportcsarnokban lépett fel Gary Burton vibrafonossal, azon az esten jazz és a kortárs zene határait feszegették. 1987-ben viszont már az Electric Banddal felidézett valamit a másfél évtizeddel korábbi hangulatokból.

 Pontosan harminc évvel a csodalemez megjelenése után eljött újra számomra egy olyan pillanat, amelyet úgy szoktam jellemezni, hogy „a Jóisten meghívott egy kávéra”. Chick Corea  a Budapest Hiltonban fogadott, az interjúért a Kurír lapzártáját késleltettünk. Szerkesztő úr köszönte szépen áldozatos munkánkat, majd másnap a címlapon a következő fogadott: „Exkluzív interjúnk a világhírű gitárvirtuózzal”. Azt hiszem, akkor hordtam ki lábon egy infarktust. De máig nagy becsben tartom azt a fotót, amit Barátom Hegedűs Ákos/morpho készített, amint Chick Corea, akit egymás közt azóta is „világhírű gitárvirtuózként” emlegetünk, aláírja interjú-noteszomat.

Öt évvel azután, hogy András itthagyta a földi létett, az Arénában tértek vissza Coreáék eredeti csapata az örökkévalóságból. Életem Szerelmével magukkal vittük a koncertre Barátom lelkét, akit ő már sajnos nem ismerhetett. Egyszer csak Chick elkezdte  azt a sejtelmes bevezetőt, majd rebbenő ujjai nyomán felkelt a Nap a Nílus felett. Abban a 30 percben még a kő is könnyebb lett szívemen. Most már együtt vannak odaát, és lábuknál hever Bella szelleme is.

És most döbbenek rá, hogy Armando Antonio Corea is Életemmel egy napon ünnepelte a születésnapját.