Az Olaszországban élő Bruck Edith új könyvében, Az elveszett kenyérben (Il pane perduto), amelyért Strega Giovani díjat kapott, visszatér gyerekkorának emlékeihez, a magyar faluhoz, a szegénységhez, amelyben élt és a Holokauszthoz.
„Emlékszem életem minden pillanatára” – mondja a 90 éves írónő a Repubblicának adott interjúban – Néha jobb felejteni, de én nem engedhetem meg magamnak, mert olyan életet éltem, amely része a történelemnek.”
Az utóbbi években egyre nagyobb sikert aratnak könyvei. „Úgy éltem meg, mint egy újjászületést. Ezer életem volt, ezerszer születek újjá. Ma talán jobban meghallgatják, mint 20 évvel ezelőtt a fiatalok is, akiktől a díjat kaptam. Ezeknek a fiataloknak ismerniük kell a múltat, amely nem múlik el. A jövőjük érdekében, hogy meg tudják különböztetni a rosszat és a jót. Én egyike vagyok a kevés túlélőnek. Kötelességem elmondani az életemet, hogy ne legyen többé ilyen sorsa senkinek. A társadalom, amelyben újra megjelent az antiszemitizmus, elveszett a különbség a jó, a helyes és a téves között.
Ferenc pápát is megragadta mindaz, amit a könyveimben írok. Elolvasta azt a levelet, amit Istennek írok, meg akart ismerni és meglátogatott. Két órát beszélgettünk.. Mindennap megkérdezem Istent, de megbocsátani nem tudok az elpusztított milliókért.”
Az írónő 1954 óta él Olaszországban, eltávolodott szülőföldjétől, el is mondja, miért. „A magyarok többsége ma fasiszta. Nem térek vissza az Orbán vezette Magyarországra. Remélem, lesz majd egy Orbán utáni demokratikus Magyarország is. Ma sem tudok belenyugodni, hogy elvesztettem apámat, anyámat”.
Bruck Edit 1962-ben látogatott először haza, akkor filmet szeretett volna készíteni életéről és a vészkorszakról, de nem kapott rá engedélyt. Húsz évvel később azonban B.Révész László örökítette meg itthoni találkozásait, köztük Illyés Gyulával és hazatérését szülőfalujába, Tiszakarádra A látogatás című megrázó erejű filmben.
Bruck Edith 10 évig ápolta beteg férjét, nelo Risit, és akkor érezte a legjobban, hogy szükség van rá.
„Nagyon dühös voltam akkor, amikor Primo Levi öngyilkos lett. Az élet nemcsak a miénk! – üvöltöttem. Kötelessége lett volna élni. A nagy szenvedés volt az oka, a túlélők közös sorsa. De amikor a fiatalokkal beszélek, amikor a csodálatos leveleket kapom, azt mondom, túlélésem nem volt hiábavaló” – mondja a Ki téged így szeret című regény írónője.
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
