Minden összejövetel, esemény, születésnap, esküvő, keresztelő, üzleti siker, vagy csak baráti találkozás alkalmas a koccintásra. De vajon honnan ered a poharak összecsendítésének hagyománya?

Egyesek szerint az ókori Rómából. Abban az időben szokás volt ugyanis koccintással megszabadulni az ellenségtől – ez előzte meg az akkor divatos, méreg általi gyilkosságot. Általában erősen koccintották össze a kupákat, abban a reményben, hogy az ellenség poharába átrepül egy kis méreg, amelynek egy cseppje is halálos volt. Ez azonban nem volt kockázatmentes, mert a másik fél is preparálhatta az italt. A gyanakvók a koccintás után természetesen nem ittak a pohárból.

Vannak azonban más elméletek is. Egy szintén antik római szokás volt, hogy a császárok és más előkelőségek így hívták fel a szolgák figyelmét arra, hogy töltse tele a kiürített kupát. Egy másik a 16. századra megy vissza. 1527. május 6-án, amikor V.Károly császár csapatai bevették Rómát és teljesen kifosztották. A győzelem megünneplésére a katonák megtöltötték borral kupájukat és az uralkodó egészségére koccintottak.

Vannak, akik mitológiai eredetre vezetik vissza a szokást. A görög Dionüszoszra, a rómaiak Bacchusra, a vikingek Byggvinre, a sör istenére ittak. Egyébként, írja a Vanguardia,  szinte minden kultúrában voltak emberek, akik úgy gondolták, hogy a bor, az alkohol minden érzékünkre hat, kivéve a hallásunkat, ezért az istenek kitalálták a koccintást a kimaradt ötödik számára. Kétségtelen, hogy egyes üvegpoharaknak egészen kivételesen szép csengésük van…

A koccintás bekerült az operairodalomba is: Verdi Traviatájának legnépszerűbb duettje lett. Ugyanakkor a rituálé elmaradása vezet a tragédiához Mascagni Parasztbecsületében, amikor a megcsalt Alfio nem hajlandó elfogadni Turiddu borát.

Jól ismert az a történelmi legenda, mely szerint magyar ember azért nem koccint sörrel, mert ezt tették az osztrák tábornokok az 1848-49-es szabadságharc leverésekor. Azóta kiderült, hogy ez nem igaz, de azért mi maradunk a boros, pezsgős, pálinkás koccintásnál.