Luchino Visconti, akit az olasz neorealizmus egyik atyjának tekintettek a Megszállottság (Ossessione, 1942) után, pályája kései szakaszában mestere lett a dekadens hangulatú filmeknek. Ennek egyik példája volt az 1971-ben Thomas Mann regényéből készült Halál Velencében, amelyben egy idősödő, kiégett zeneszerző beleszeret egy gyönyörű kamaszfiúba. Gustav von Aschenbachot, akit az író Gustav Mahlerről mintázott, Visconti egyik kedvenc színésze, Dirk Bogarde alakította. Tadzio megszemélyesítőjéért a rendező bejárta egész Európát, még Balázsovits Lajos is a jelöltek között volt, végül azonban egy 15 éves svéd fiú, Björn Andresen mellett döntött.
A film bemutatójának 50. évfordulójára készült el a svéd alkotópáros, Kristina Lindström és Kristian Petri dokumentumfilmje Andresenről, akinek a tizenévesként jött hírnév egész életére rányomta bélyegét.
Björn, aki éppen olyan volt, amilyennek Thomas Mann leírta – „a világ legszebb fiúja” a maga androgin kecsességével, törékenységével, kékesszürke szemeivel – ma nyugtalanító külsejű öregember, akit lehet bölcs gurunak, de csövesnek is nézni, magas, sovány, mozdulatai lassúak, mintha nem is e világról való lenne.
Andresennek szomorú gyermekkora volt: apja ismeretlen, anyja egy napon váratlanul öngyilkos lett. Nagyanyja nevelte, aki felfedezte a benne rejlő lehetőségeket, így Björn már 14 évesen forgatott egy filmet, bár nem voltak színészi ambíciói. Később is csak külső adottságait vették észre. A velencei forgatás idején nagyanyja és egy nevelőnő vigyáztak rá, Visconti tabunak nyilvánította őt stábjának meleg tagjai számára, végül maga a rendező vezette be a közösségbe egy helyi bárban. A Cannes-i filmfesztiválon Björn volt a sztár, annak ellenére, hogy a kritikusok fanyalogva fogadták a filmet, Visconti viszont nyilvánosan vérig sértette őt: „Már 16 éves, és halványul a szépsége”, majd sorsára hagyta.
A filmben felidézik Andresen további életét, párizsi, tokiói sztárolását. Harmincévesen ismét Stockholmban látjuk, feleségével, gyermekeivel, de soha nem lesz boldog. Kisfiát 9 hónaposan éri utol a bölcsőhalál. A mai napig fel-feltűnik filmekben, tehetséges muzsikusnak is tartották, de e téren sem volt képes jelentős karriert befutni. Úgy tűnik, a békét csak a magány adja meg neki.
A Repubblica nemcsak azért tartja Lindström és Petri filmjét fontosnak, mert felidézi egy nyugtalan korszak üstökösszerű ikonját, hanem azért is, mert bemutatja, hogy nemcsak a nők eshetnek áldozatul szépségük miatt szexuális indíttatású kizsákmányolásnak, hanem fiatal férfiak is.
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
