Petra Epperlein és Michael Tucker filmje, a The Meaning of Hitler, amelyet a közelmúltban mutattak be New York-ban, azt mutatja be kendőzetlenül, hogy a náci  vezér figurája miként hat a mai napig károsan az emberek képzeletére.

A két dokumentumfilmes mindazonáltal különösnek tartja ezt, mert meglátásuk szerint Hitler egy középszerű ember volt, ahogy Hanna Arendt meghatározta, így tudta gerjeszteni „a rossz banalitását.” Személyiségének titkát nehéz megfejteni, annál is inkább, mert a pszichiáterek szinte az összes mentális rendellenességet kimutatták nála, olyanokat is, amelyek ellentmondanak egymásnak.

A film felhívja a figyelmet arra, hogy Hitlernek nem volt egyetlen barátja sem, és ugyancsak jellemző volt rá, hogy ha valakivel találkozott, szinte csak ő beszélt. Ez volt a helyzet a nőkkel is, így válik rejtéllyé a rejtélyben Eva Braun, aki szenvedélyesen szerette őt.

Nyilatkoznak a filmben történészek, holokauszt-túlélők, írók és náci vadászok, köztük Martin Amis és Serge Klarsfeld. Bekerültek jelenetek olyan híres filmekből, mint a Schindler listája, A bukás vagy a Producerek. Megszólaltatják azokat a színészeket, akik megszemélyesítették a filmvásznon Hitlert, Anthony Hopkinsot, Bruno Ganzot, Sir Alec Guinnesst. A rendezők felvetik, hogy a filmek miért foglalkoznak annyit egy ilyen szörnyeteg halálával, miközben ezt megtagadják áldozataitól. A bukás című filmben van például egy hipnotikus hatású jelenet, amikor Goebbels náci karlendítéssel búcsúzik Hitler égő holttestétől. A Schindler listájában viszont szinte közömbösnek tűnik a meztelen, leborotvált, gázkamrába küldött zsidók  képe. A dokumentumfilm tehát a szűnni nem akaró kíváncsiságot állítja pellengérre, és rámutat arra, hogy a motiváció nem annyira tudományos, hanem sokkal inkább üzleti jellegű, mert van egy közönség, amely „élvezi a sötétséget”. A legvérfagyasztóbb jelenetek a filmben néhány neonáci megszólaltatása, vagy azoknak a kamaszoknak, akik holokauszt témájú játékokat játszanak, mert nem értik, vagy nem is akarják megérteni e tragédia valóságát.

Epperlein és Tucker forgattak Sobiborban is, ahol a nácik, miután felszámolták a haláltábort, erdőt telepítettek a helyére, hogy a nyomát is eltüntessék. Ebben az erdőben azonban nincsenek állatok, madarak sem szállnak le a fára, mintha éreznék a tömeghalált. De legalább ennyire megrázó azoknak a treblinkai látogatásoknak a dokumentálása, amelyet a holokauszt-tagadó David Irving szervez. A nácizmus dicsőítése miatt elítélt történész igyekszik visszaszerezni hitelét, de itt is elárulja magát, mert kijelenti, hogy „a zsidók nem tudnak dolgozni, legfeljebb számlákat aláírni.”

Braunauban Hitler szülőháza előtt egy tábla emlékeztet rémtetteire. A berlini bunker látogatóinak kísérője elmeséli, hogy két kérdést tesznek fel neki állandóan: egyrészt, hogy tényleg meghalt-e, másrészt pedig hogy miként sikerült a náciknak meghódítaniuk Németországot. Nyári rezidenciáját, Berghofot a háború után lerombolták, hogy ne válhasson náci kegyhellyé, de az erdeje gyakran színhelye neonáci-találkozóknak, erről is tanúskodnak a fák törzsébe vésett horogkeresztek.

A rendezők idézik Joachim Festet, Hitler életrajzíróját, aki azt állította: Hitler pozitív személyiség lett volna, ha meghal a háború kirobbanás előtt. Bár igaz, hogy a legszörnyűbb események ezután következtek be, nem szabad elfelejteni az előzményeket, a faji törvényeket, a már 1933 után létrehozott koncentrációs táborokat, a „másképp gondolkodók”, a degenerált művészek” üldözését, a Kristályéjszakát….

El lehet gondolkodni azon, hogy mi történt volna, ha Hitlert felveszik a bécsi művészeti akadémiára, ha Goebbels megmaradt volna újságírónak, Himmler gazdálkodónak, Göring pedig pilótának. Sokkal érdekesebb azonban Hitler szónoki technikájának elemzése, hogyan tudta a végsőkig fanatizálni híveit. Hamar felismerte a filmben rejlő lehetőségeket. Nem véletlen, hogy kora egyik legtehetségesebb filmesét, Leni Riefenstahlt bízta meg az 1935-ös nürnbergi pártnap, illetve az 1936-os berlini olimpia filmjének elkészítésével.

A dokumentumfilm leggyengébb része az, amelyben megpróbálnak párhuzamot vonni Hitler és Donald Trump között. Sok mindent elmondanak a náci vezérről, de tetteit mégsem tudják megmagyarázni. Erre mondta Paul Ricoeur francia filozófus, hogy a rosszat nem lehet megmagyarázni, mert a lényege éppen a magyarázat hiánya, de el lehet mesélni.