Volt az ókori Rómában a rabszolgáknak egy különleges, megbecsült rétege, akiket nomenclaturoknak hívtak. Gazdáiknak egyfajta eleven emlékezetét jelentették.

Az ő feladatuk volt emlékeztetni urukat azoknak a nevére, akikkel az utcán találkoztak, hogy illendően köszönthesse őket. Ez különösen akkor volt fontos, ha az illető valami jelentős pozíciót töltött be, vagy a gazda arra pályázott, és olyan látszatot kellett kelteni, hogy mindenkit ismer.  A nép nyelvén „farcitor”-oknak is nevezték őket, ami „töltőt” jelent: ők „töltötték be” fülbesúgással uruk agyába a nélkülözhetetlen információkat. A rómaiak egyébként, mint azt idősebb Pliniustól tudjuk, meg voltak győződve arról, hogy a memória összeköttetésben áll a fülcimpával. Olyannyira, hogy ha valakit emlékeztetni akartak valami dolgára, vagy kötelességére, megérintették a fülcimpáját. Ők is vallották azt az Afrikából származó mondást, mely szerint „a régi dolgok a fülben vannak”.

Az írásbeliség terjedésével a nomenclatorok korának is leáldozott, de a „szájhagyomány” jelentősége máig tart, gondoljunk csak az „oral history” újbóli felfedezésére. És még a Google korában is tapasztalhatjuk az ókori hagyomány konkrét tovább élését. Ha jól megfigyeljük a diplomáciai találkozókat, a legtöbb magas rangú tisztségviselő mellett ott van valaki, aki diszkréten vigyázz arra, hogy főnöke pontosan tudja, éppen kivel áll szemben.