Nyolcórás, négy részből álló dokumentumfilm készült Muhammad Aliról, a nehézsúlyú boksz legnagyobb legendájáról, aki 22 évesen, 1964-ben lett először profi világbajnok, majd még kétszer, 1974-ben és 1978-ban is vissza tudta szerezni címét. Olyan korban élt, amikor a nagy bokszbajnokokra az egész világ odafigyelt.

A filmet Ken Burns készítette lányával, Sarah-val és annak férjével, David McMahonnal. A producer 15 ezer fotót adott át nekik Aliról, de ők maguk legalább ennyi nyersanyaggal rendelkeztek. Már a harmadik résznél tartottak, de még nem jutottak el az „évszázad mérkőzéséig”, amelyet George Foremannel vívott 1974-ben Kinshasában.

„Ali előadóművész” volt, imádott szerepelni, kedvelte a tv-kamerákat, a show-t. Lehetett őt szeretni vagy gyűlölni, de senkit sem hagyott közömbösen” – mondja Burns.

Nyilatkoznak Ali lányai, Hana és Rasheeda is, akiknek nehéz volt osztozni apjukon a világgal, de neki magának is nehéz lehetett, hogy ugyanebben a keretben legyen jó apa és férj. Megszólal második felesége, Khalilah és a harmadik, Veronica Porsche, fivére, Rahman Ali, és edzője, Angelo Dundee, aki szerint „megőrül az, aki megpróbálja megérteni”.  Az interjúalanyok között olyan további legendák jelennek meg, mint Kareem Abdul-Jabbar, minden idők egyik legnagyobb kosárlabdázója, egykori ellenfele, Larry Holmes, Jesse Jackson tiszteletes, polgárjogi harcos, a nagy bokszmeccs-szervező Don King és David Remnick, a New Yorker igazgatója.

Muhammad Ali tudta és meg is mondta számtalanszor, hogy ő minden idők legnagyobb bokszolója. Mindenért és mindenkiért harcolt. Küzdött a szegényekért, az öregekért, a beteg bokszolókért. Mítosz lett a világ legeldugottabb szegletén is. A feketék büszkék voltak rá, ő pedig kigúnyolta a fehérek világát, amelyben ami szép, az fehér, még Hófehérke is. Énekelt, táncolt, tiltakozott a ringben és azon kívül is.  Nem akart Vietnamba menni, mert, mint mondta, „a vietkongok sosem nevezték őt niggernek”. Letartóztatták, három évre megfosztották világbajnoki címétől és nem engedték bokszolni. Ő azonban nem adta fel egy pillanatra sem, és nagyobb dicsőséggel tért vissza, mint valaha.

Sokan gyűlölték radikalizmusa miatt, azért, mert felvette az iszlám vallást. Azért, mert soha nem fogta be a száját, mert túlzó volt viselkedésében. Amikor azonban már súlyos betegen felvitte és meggyújtotta az olimpiai lángot 1996-ban Atlantában, mindenki megszerette.   A Parkinson-kór megfosztotta a beszédtől, emlékeitől. Lánya így emlékszik rá: „Akkor jöttem rá, hogy apával valami nincs rendben, amikor egy nap tántorogva jött haza és alig tudott a lábán megállni. Rendőrök kísérték, azt hitték, hogy részeg, pedig nem volt az.” Innentől kezdve a béke embere volt. Walter Mosley író mondta róla: „Csak ő tudott az emberből heves érzelmeket kiváltani”.

Muhammad Ali 74 éves korában, 2016-ban halt meg. Élete végtelennek tűnt, nagyságában és esendőségében is.