1940-ben a nagynevű francia Gallimard kiadó felmondott Jacques Schiffrinnek, a Pléiade-sorozat szülőatyjának zsidó származása miatt. Most könyv jelent meg e tragikus és szégyenteljes történetről.

Schiffrin 1950-ben, nem sokkal halála előtt mondta: „Én már 10 éve halott vagyok”. A történet 1940. november 10-én kezdődött, fél évvel azután, hogy Franciaország kapitulált a náci Németország előtt, és a megszállás idején elfogadta a „faji törvényeket.” Az orosz zsidó Schiffrin aznap kapta meg a felmondó levelet a tulajdonostól, Gaston Gallimard-tól, hogy nem irányíthatja tovább a Pléiade-sorozatot, amelyben nagy klasszikusok teljes életművét jelentették meg.

Schiffrin először maga talált ki egy sorozatot a nagy orosz írókra, aztán ezt terjesztette ki a világirodalomra. 1933-ban adta el ötletét és a Pléiade nevet a Gallimardnak, és meg is kapta a sorozat válogatásának és szerkesztésének jogát. Bár több neves értelmiségi is tiltakozott a döntés ellen, Schiffrin kénytelen volt 1941-ben az Egyesült Államokba emigrálni a nagy francia író, André Gide segítségével, felesége, Simone és fia, André társaságában. Ez utóbbi később az egyik híresebb kiadó lett Amerikában, a Pantheon Books-ot vezette 28 éven át.  A Gallimard végül 2005-ben adott ki egy Gide-Schiffrin emlékkönyvet, és mintegy lelkiismeret-megnyugtatásként megjelentettek egy antológiát a lágerekből menekültek írásaiból, szerepel benne többek között Jorge Semprun, Elie Wiesel, Primo Levi és Bruck Edith is.

Schiffrinnek New York-ban sikerült beindítani egy saját független kiadót, a Gallimard azonban megakadályozta, nemcsak a háború alatt, hanem még utána is, hogy használja a Pléiade nevet, és kiadja újra a benne szereplő írókat. Paradox módon a Gallimard, miután a Nouvelle Revue Française folyóiratán rajta maradt a nácikkal való kollaboráció bélyege, a háború után nevét Les Cahiers de la Pléiade-ra változtatták. Ezek után nem csoda, hogy Schiffrin visszautasította a Gallimard ajánlatát, hogy térjen vissza Párizsba és ott folytassa munkáját, ahol 1940-ben abbahagyni kényszerült.

A most megjelent könyvben bőségesen esik szó Schiffrin és Gide kapcsolatáról. A Pásztorének és A Vatikán pincéinek Nobel-díjas szerzője valóban nagylelkűen segítette a kiadót, előbb befogadta őt a „szabad zónában” lévő dél-franciaországi házába, majd az emigráció bürokratikus eljárását is megkönnyítette neki, csodálta szellemét és emberségét. De Gide levelei, naplói arról árulkodnak, hogy az író nem mérte fel igazán a nácizmus veszélyeit, és előfordulnak nála antiszemita megjegyzések is, barátját mintegy „kivételnek” tekintve. Mindez arra utal, hogy a francia értelmiség legkiválóbb tagjainál is hiányzott az éleslátás egy ilyen tragikus helyzetben.