Sokan gondolják egy bizonyos kor elérése után, hogy az életben már semmi új nem történhet. Túl késő új mesterséget tanulni, új kompetenciákat szerezni, álmokat megvalósítani, világkörútra menni. Egy francia blogger hölgy azonban éppen ennek ellenkezőjét bizonyítja saját példáján a Huffington Postban.

„Életem feléhez érve minden megingott bennem. Úgy éreztem, eljött az idő a változtatásra. Hogy a szívünket kövessük és együtt élvezzünk minden pillanatot. Az élet túl rövid. Tudom, hogy ez a mondat sokak számára banálisnak tűnik, hogy már elvesztette az értelmét, de ez tévedés. Életünk közepén hányan vesztettünk már el hozzátartozót, hányan estek át súlyos betegségen. Életünk egy hajszálon függ, ami egy pillanat alatt elszakadhat.

2012-ben nagy elhatározásra jutottunk 13 éves fiúnkkal. Elindultunk egy állandó utazásra. Nem vagyok kalandvágyó, inkább otthon ülő, de az addigi életünk már nem vonzott bennünket. Férjem kiégett, idegbeteg lett, és úgy éreztük, hogy elrontjuk az életünket.

A munkánkat bárhol elvégezhetjük, nem vagyunk otthonunkhoz kötve. Elég a számítógép, az internet, az útlevél. Tudunk úgy is dolgozni, ha közben vándorlunk országról országra, városról városra.

Az emberek többsége elképzelhetetlennek tartaná, hogy ne lenne háza.  Ragaszkodunk a tárgyainkhoz, mint egy mentőövhöz. Azzal töltjük napjainkat, hogy a port törölgetjük róluk, hogy megtöltsük a szekrényeinket olyan ruhákkal, amelyeket nem hordunk.

Mindezt végiggondoltuk és megszerveztük nomád életünket. Elhatároztuk, hogy fiunk távhallgató lesz iskolájában. Több városban, országban kerestünk kiadó lakást, távmunkát. Mindezt a blogunkon keresztül intéztük el. A házunk, amelynek bérlői voltunk, kiürült. A bútorokat eladtuk vagy elajándékoztuk. Utaznunk könnyű poggyásszal kellett. Indulás előtt csak 4-5 dobozunk volt.

Nem féltem. Megértettem, hogy nem a nagyképernyős tévé, a holmikkal teli szekrények tesznek boldoggá. Új élmények, új emberek kellettek. Jártunk Marokkóban, Spanyolországban, Olaszországban, Horvátországban, Magyarországon, Bulgáriában, Görögországban, Thaiföldön, Hongkongban, Szingapúrban, Japánban, Hawaiin, Kanadában…

De nem ez volt az életmód-változtatásunk célja. Lelassítottuk útjaink ritmusát, volt, hogy három hónapig ugyanazon a helyen maradtunk.  Jobban megismertük az illető országot, barátságokat kötöttünk. Magamat is jobban megismertem. Elmúlt a félénkségem, megtanultam, hogy ne bonyolódjak felesleges vitákba, ne kerüljek kapcsolatba negatív személyekkel. Elfogadtam, hogy fontos átélni az élet minden pillanatát és főleg, hogy valósítsam meg álmaimat, hogy ne kelljen megbánni, hogy valamit kihagytam.

Alkalmazkodunk a járvány körülményeihez, de azért most is utazunk. Nemrég Bulgáriában raktuk le a bőröndjeinket. Köszönjük bolygónknak, hogy ilyen szép.