Húsz évvel ezelőtt jelent meg az első Harry Potter-film J.K.Rowling ifjúsági regényfolyamából. Ez alkalomból írta le az akkori kamaszok érzésvilágát Gianmaria Tammaro a Repubblicában.

„Harry Potter a gyerekkorunkat jelenti, minden részletét ismerjük, a legkisebb titkát is. Alkalmat adott nekünk arra, hogy álmodjunk, reményt, hogy valamivel többek, egyediek vagyunk és egy nagyobb család tagjainak éreztük magunkat. Olvastuk, láttuk, orrvérzésig beszélgettünk róla bárkivel Harry-ről, Hogwarts-ról, a házakról, a varázslatról. Silentéről, Pitonról, Voldemortról.

Aztán húsz év alatt felnőttünk. Másféle fordult a figyelmünk, más barátságokat kötöttünk, szerelmesek lettünk, illuzióink és csalódásaink voltak. Harry Potter azonban velünk maradt.

A Visszatérés Hogwarts-ba lehetőséget kínált számunkra, hogy visszanézzük, és akár csak egy pillanatra újraéljük mindazt, amit imádtunk. Újra láthatjuk a régi szereplőket, beszélgethetünk velük, felidézzük a régi történeteket, ez valóban csodálatos élmény. És első ízben belelátunk az ő történetükbe, az ő életükbe, és meghatódunk, még ha nem vagyunk bennük érintettek.

Nem voltunk ott akkor velük, de bizonyos értelemben mi is megtapasztaltuk, amit ők. Gyerekként a Bölcsek kövét, kamaszként az Azkabani foglyot, az első szerelmet A Főnix rendjével, az első felelősséget a Félvér herceggel. Amikor megjelentek a filmek, újraolvastuk a könyveket és új igazságokat fedeztünk fel bennük.

Harry Potter hagyománnyá vált, a szülők mesélik a gyerekeknek, a gyerekek beszélnek róla barátaikkal, a nagyok ajánlják a kicsiknek.

Miközben Daniel Radcliffe beszélget Chris Columbusszal, az első két film rendezőjével, újra látjuk forgatás közben Emma Watsonnal és Rupert Grinttel, és elmesélik: játszottunk, gyerekek voltunk és senki nem is akarta, hogy mások legyünk. Aztán Alfonso Cuaronnal, Az azkabani fogollyal megváltoztak a dolgok. A játékból munka lett. Radcliffe megismerte Gary Oldmant, aki úgy bánt vele, mint egy kollégával, és nem mint egy kisfiúval. Így volt ez a többiekkel is: a gyerekekből hirtelen kis felnőttek lettek. Emma Watson A tűz serlege után fontolóra vette, hogy lemond Hermione szerepéről, mert nagyon egyedül érezte magát. Mert a kamaszok törékenysége nem múlik el egy varázsütésre, egy premier vörösszőnyegétől, vagy a rajongók lelkes sikításaitól. Egy kamasz kamasz marad. A Harry Potter végül is mindig erről szólt.

A Visszatérés Hogwarts-ba levél azoknak, akik voltunk, azokról a dolgokról, amelyekről álmodtunk: nem az írónő, vagy a regényfolyam előtt tiszteleg, hanem szavakban és képekben annak állít emléket, amit megéltünk. Magányosnak és meg nem értettnek éreztük magunkat, kerestük a helyünket a világban és megtaláltuk egy poros zugban egy szemüveges, sebhelyes homlokú kisfiúban. És ott már nem voltunk egyedül. Húsz éven át sokakkal találkoztunk, akik olyanok voltak, mint mi: ugyanazokkal a kételyekkel és bizonytalanságokkal. 2022-ben újra itt vagyunk. Minden megváltozott és mégsem változott semmi.”