A közelmúltban jelent meg Olaszországban Thomas Geve könyve, A kisfiú, aki lerajzolta Auschwitz-ot címmel. A remény és a túlélés igaz története, egy 304 oldalas könyv színes rajzokkal, amelyet Geve akkor kezdett el megalkotni, amikor 1945-ben az angolszász szövetségesek kiszabadították Buchenwaldból.

A rajzok, amelyeknek az eredetijét a jeruzsálemi Jad Vasem központ őrzi, dokumentumok az Auschwitzi haláltábor foglyairól. Szépek, mint ahogy szokatlan és megragadó a szöveg is, amely az életről és nem a halálról szól.

A Repubblica Zoom-készített interjút Geve-vel, a beszélgetésbe időnként lánya is beleszólt.

„Azt kérdezik, hogy örülök-e a könyv megjelenésének? Azt felelem, hogy nincs sok okunk örülni a múlt ismeretében. Annak viszont valóban örülök, hogy megemlékezhetem arról a negyven fogolyról, akik segítettek túlélni és a könyvön keresztül olyanok, mintha élnének”  - mondja a szczecini születésű 93 éves író.

Valóban, a könyvben szó van önzetlen és néha önérdekű szolidaritásról, de van benne egy rettenetes epizód. A főszereplő azt kéri az egyik őrtől, hogy vigye őt át a „gyerektáborba”. Nem tudta, hogy a gyerekeket egyenesen a gázkamrába viszik. A német őr azt feleli neki, hogy ilyent soha többé senkitől se kérjen.

„Szerencsés véletleneknek köszönhettem-e, hogy életben maradtam? A véletlen szerencse az, amikor az ember megveszi a nyertes lottószelvényt. Én viszont annak köszönhetem a túlélésemet, hogy nagyon erős az immunrendszerem, kibírtam a kemény lengyel telet”

Arra a kérdésre, hogy miért készített több mint 80 részletes rajzot, Geve meglepetésre azt feleli: „Apám miatt, aki Angliában élt”. Apjának ugyanis még 1939 nyarán sikerült brit vízumot kapnia. Fiának és feleségének ősszel kellett volna utána utaznia. Csakhogy közben kitört a háború. Deportálták őket és anyja nem élte túl. „A gyerekek általában fákat, virágokat rajzolnak, én meg azt, amit a táborban láttam.”

Geve 1950-ben Londonból települt át Izraelbe. A felszabadulás után Svájcba került más gyerekekkel gyógyulni. Volt egy barátja, aki a zsidó állam alapításakor került Izraelbe, leveleztek és hívta őt. „Szükségünk van rád” – írta neki. „Nem fűzött komolyabb kapcsolat Izraelhez, nem tudtam héberül, nem voltak ott rokonait, nem érdekeltek a zsidósággal kapcsolatos kérdések, de megértettem a gyökereimet, és hogy nekem ott kell élnem. Nehéz döntés volt. Apám nem akart elengedni, de végül sikerült meggyőznöm őt.”

Lánya elmeséli, hogy Geve egyszer Londonban elment egy repülő-kiállításra. Beült egy pilótafülkébe, és éppen azon meditált, hogy menjen-e Izraelbe. Ekkor pillantott meg egy elegáns hölgyet, aki feléje intett. A hölgy Nagy-Britannia jelenlegi uralkodója, akkor még csak trónörökös Erzsébet hercegnő volt. A fiú ezt a sors jeleként értelmezte. Auschwitz-ban kőművesmunkára osztották be, hogy Hitler Németországát építse, most viszont lehetősége nyílt, hogy a zsidó országát építse szabad, tanult emberként.

Thomas Geve könyvét egy gyerek szemszögéből írta meg, azért olyan autentikus. Sok élet, sőt, még szexuális vágy is van benne.  „Valaki azt írta nekem az első kiadás után, hogy túl sokat énekelnek benne, és nincsenek benne hullahegyek. De én nem azt akartam elmesélni, hogyan halnak meg az emberek, hogyan ölik meg őket. Az életet, a reményt, a hitet akartam elmondani.  Én pedig nagyon fiatal voltam,  az egyik legfiatalabb a lágerben, és talán ezért akartak megvédeni.

Geve dühösen reagál arra a kérdésre, hogy miért fontos a Soá emlékezete. „Tudnunk kell, hogy Európa szörnyű hely volt. És sokan voltak a nácik cinkosai, kollaboránsai. És nagyon sokan haltak meg, nemcsak zsidók.” Aztán elgondolkodik. „Hitler 1933-ban a kommunistákkal kezdte a gyilkolást, majd jöttek az elmebetegek, a homoszexuálisok, a szovjet hadifoglyok, a romák, majd felépítették az olyan halálgyárakat, mint Auschwitz, és a deportáltak nagy része a vonatokról közvetlenül a gázkamrákba mentek. Nem vagyok az emlékezet aktivistája. Könyveket írok, azt akarom, hogy az emberek megismerjék a múltat, és azt kívánom, hogy ezek a bűntettek soha többé ne ismétlődjenek meg.”