Írolvasgondol

Eugenio Scalfari, a Repubblica alapító-főszerkesztője, olasz sajtó doyenje életének 98. évében is aktív, rendszeresen publikál 46 éve született lapjában. Legutóbb az öregségről írt megható, szép sorokat az itáliai színészet két halhatatlanját, Vittorio Gassmant és Marcello Mastroiannit felidézve.

„Nyugtalan volt az éjszakám, tele voltam gondolatokkal és elmélkedésekkel. Felmerült bennem, hogy nem az öregség okozta-e, vagy pedig életem hátralévő részét a legbékésebb harmóniában töltöm. Már nemigen mozdulok ki otthonról, nem találkozom annyiszor a megmaradt barátokkal, de olyanok vesznek körül, akik szeretnek és akiket szeretek.

Tényleg, az öregség. Emlékszem, milyen érdekes beszélgetésünk volt erről 1996-ban Marcello Mastroiannival és Vittorio Gassmannal. Szeretném a legfontosabb gondolatokat megosztani önökkel, mert úgy gondolom, ha manapság nem sokat foglalkoznak ezzel a témával. ha újra találkoznánk, ismét felvetném az akkori kérdéseket, de valószínűleg mások lennének a válaszok. Vagy nem, ki tudja. Annyi biztos, hogy csak az öreg elbeszéléseiből lehet megtanulni szembenézni az élettel, azokból a tapasztalatokból, amelyeket az előttünk járók átéltek. Tekintsük kincsnek azokat a ritka alkalmakat, amelyeket az élet nekünk ajánl. hallgassuk meg az öregeket, mert egy napon mi is azok leszünk és nekünk kell megmutatni az utat gyermekeinknek, unokáinknak.

1996-ot írtunk és meghívtam Gassmant és Tognazzit a római Grand Hotel különtermébe egy kis szabad csevegésre. Nagyjából hasonló korúak voltunk. (Gassman 1922-ben, Mastroianni és Scalfaro 1924-ben születtek – GNL). Még soha nem találkoztunk, de sokat tudtunk egymásról. Én szinte mindent a filmjeikről, színházi szerepeikről, nagy szerelmeikről, kalandjaikról, de ismertem ráncosodó arcukat, hanghordozásukat.

Mastroianni aprókat lépett, hátát kicsit hajlottan tartotta, teknősbékecsont szemüveget viselt. Szemmel láthatóan lefogyott és megöregedett. Aztán jött Gassman a maga hosszú lépteivel, egyenes vállal. Ő is sovány volt, de atlétikus, arcát annyi ránc redőzte, mint egy bőralmát. De emlékszem arra is, hogy az öregségről, az időről, az emlékezetről nemigen volt kedvük beszélni. Igyekezték megkerülni ezeket a témákat, vagy pedig elvenni drámai, mitikus élüket.

Mire emlékszem abból a délutánból? Mastroianni azt mondta, hogy az öregség akkor csap le rád, amikor nem is várod. „Egyszer csak elkezdenek Maestrónak szólítani. Miért vagyok Maestro? – kérdezem. És azt felelik: mert tisztelünk.” És emlékszem, Marcello arról elmélkedett, hogy valami már nem úgy működik, mint azelőtt: megjelenik egy ránc a száj sarkában, a homlokon, az ember elkezdi másképpen nézni a nőket, szelídebben, kevésbé agresszíven. Gassman itt félbeszakította: „Észrevetted, hogy miután hosszú évekig te voltál a társaságban  legfiatalabb, hat hónap alatt a legöregebb lettél?  És megérted, hogy ez már így marad, a fiatalok tisztelettel néznek rád, vagy bizonyos együttérzéssel, esetleg aggodalommal, félnek, hogy elfáradsz vagy te fárasztod őket.”

Emlékszem, beszéltünk a nőkről is – elvégre felejthetetlen sztorik főszereplői voltak – és panaszkodtak, hogy mostanában a nők „anyáskodva” néznek rájuk, és ez az öregségnek egy újabb jele, miközben a gyermekek is egyre oltalmazóbbak.

Most, hogy csaknem harminc évvel később, miután Marcello és Vittorio már régen elmentek (Mastroianni még abban az évben, Gassman 2000-ben), már mosolygok ezeken a mondatokon. Megértem, miért kerülgették a témát, mert az idő mindannyiunk számára gyorsan halad, de kitaláltunk egy módszert, amivel becsaphattuk: a munkát. Másként olvasom Mastroianni szavait: „A nekünk színészünknek a játék a munkánk. Más nyelveken is játéknak mondják. A színház, legyen az tragédia vagy komédia, vagy a mozi, mind csak játék. Meggyőződésem, hogy maga az élet is játék.” „Vagyis az élet színház?” – kérdeztem tőle. „Úgy gondolom, sok szempontból igen.”

Ki tudja, vajon tényleg a művészet segített-e nekik, ha nem is a fájdalmat, Marcello magányosságát, Vittorio depresszióját, de legalább az időt. De szinte egybehangzóan mondták: mindnyájan beleképzeljük magunkat történetekbe, amelyeknek főszereplői vagyunk, és olyan szenvedélyekbe, amelyek a valóságban nem léteznek, és ugyancsak nem létező illúziókba ringatjuk magunkat és ez nem a színészek kiváltsága.

A valóság, mondták, hogy az élet, a valóságos élet nagyon rövid. Emlékeztek a szülők szavaira, a gyermekkor áldott korára, amely mintha tegnap lett volna, aztán az ember egyszer csak rájön, hogy elrepült az idő és kifehéredett a szakálla. Emlékszem, hogy Gassman szemére hányta Istennek, hogy ilyen rövid és egyetlen életet adott, holott ő kettőt szeretett volna. és beszéltünk a tudományos felfedezésekről, amelyek meghosszabbíthatják az emberi életet. De, kérdezem ma is, mit változtatna, Harminc, ötven év is hamar elmúlna. Lehet, hogy nektek van igazatok, öreg színész barátaim, hogy nem vettétek túl komolyan ezt az öregséget, mert jól tudtátok, hogy egyetlen színpadi élet, egyetlen fantázia-figura sem tudja becsapni sem az időt, sem az életet. És ki tudja, hogy valahol nem valósítottátok-e meg az idős színészek és rendezők otthonát, hogy elcseveghessetek egymás közt, hogy tovább játszhassatok, és mindenáron gyerekek maradhassatok.”