„A macska hűtlen háziállat, csak azért tartjuk, hogy egereket fogjon” – morgott Georges-Louis Buffon, a 18.századi nagy francia naturalista. Leopold von Sacher-Masoch viszont a Bundás Vénuszban imádta saját egér szerepét: „Egy szép macska egérke-foglya vagyok, aki finoman játszik velem, de kész arra, hogy bármikor darabokra tépjen. Egérszívem majd szétrobban: mit tesz majd velem?”

A macska gyakran visszatért a világirodalomban az évszázadok során. A libertinus író-filozófus Cyrano de Bergerac 1654-ben, egy évvel halála előtt így írt: „Megadom magam Önöknek. Tegyenek velem, amit akarnak, ahogyan a macska teszi az egérrel.” Voltak olyan írók, akik szerették, ha macska ül a vállukon, amikor az írásra koncentráltak: ilyen volt Edgar Allan Poe, akinek munkáját Cattarina nevű macskája figyelte a magasból, de Charles Dickens is szívesen írt Williamina társaságában. Henry James Hercegnője szabadon járhatott kelhetett az író papírjai között. Gabriele D’Annunzio nem emlékezett élete olyan pillanatára, amikor le lett volna mellette macska. Françoise Giroud, a francia L’Express hetilap alapítója viszont úgy vélte, hogy „nem mi birtokoljuk a macskát, hanem ő birtokol minket”.

Charles Baudelaire, amikor macskája hátát simogatta, lelki szemei előtt szerelmét látta, pedig a szép mulatt nő, Jeanne Duval elzavarta a házából a macskát, és kutyákat hozott helyette, amelyeket a költő utált.

„Macska menj az ördög után, rontás menj a macska után” – biztosan sokan emlékeznek erre a „varázsigére”, amit Tom Sawyer és Huckleberry Finn mondanak el a temetőben, mielőtt szemtanúi lesznek egy gyilkosságnak. Mark Twain valóban szenvedélyesen szerette a macskákat, össze 19-et tartott otthonában, és amikor utazott, szálláshelyen is bérelt belőlük néhányat. Az sem véletlen, hogy milyen neveket adott nekik: Zarathustra, Belzebub, Buffalo Bill.

T.S. Eliot, akit napjainkban éppen a Macskák című művének musical-változatáról ismernek a legtöbben, ellenben úgy gondolta, hogy nagyon nehéz macskáknak nevet adni. Georges Simenon viszont Karácsonynak nevezett el egy macskát, amely az ünnepnapon szegődött mellé, és később úgy sétáltatta, mint egy kutyát.

Minden idők legnagyobb macskabarát írója a francia Paul Léautaud volt, akinek 300 macskája volt, mellette 150 kutyája. Franciaország náci megszállása idején az író képes volt órákat sorban állni, hogy élelmet szerezzen kedvenceinek, miközben ő maga éhezett. Ernest Hemingway-nek volt egy Hófehérke nevű cicája, akinek hat ujja volt,  Colette pedig írásaiban imádta a beszélő macskákat, leghíresebb figurája a szeszélyes, uralkodó Kiki-La-Doucette volt.