Írolvasgondol

Szent Iván reggelén elment az én Örökös Bajnokom, akivel 60 éven át sakkoztunk, és még a keresztnevemet is e királyi játéknak köszönhetem, hiszen legjobb barátjáról, a nemzetközi mesterről, a magyar sakk aranykapitányáról neveztek el. Szeretet, hűség, tisztesség, tudás, önzetlenség  – ezek voltak az ő vezérelvei, ezekben hitt következetesen nem hívő emberként. Egy nappal azután, hogy a végzetes baleset érte, és egy nappal ezelőtt, hogy kórházba került, még játszottunk egy partit, amelyet én nyertem, de ezzel együtt az idei „félvilágbajnokságon”, ahogy neveztük ősidőktől fogva kétszemélyes tornáinkat, megmaradt az ő másfél pontos előnye – immár örökre. Nyolc évvel ezelőtt, amikor egy éjjel infarktus-gyanúval vitték kórházba, még csak egy ideiglenes ágyat kapott, és vártunk az orvosra, egyszer csak megszólalt: E4. Amire én azt feleltem: E5. Hf3 - folytatta, mire jött a g7, és így tovább…Sokszor elmesélte, hogy keresztapámmal fejben sakkoztak a seregben menetgyakorlat közben, és az őrmester azt hitte, hogy valami rejtjeles beszéd, és ez az 50-es évek első felében egyáltalán nem volt vicc. Velem ezt első repülőutamon próbálta ki először. Egy IL-18-on zötykölődtünk Budapest és Moszkva között, féltem, kavargott a gyomrom, és Ő, hogy elterelje a figyelmemet, fejbeli sakkpartira invitált. Játszottunk Párizsban, Helsinkiben, Brüsszelben, a római tengerparton, mindenütt. Ez utóbbira egy mágneses készletet vittünk ki, és amikor egy leütött figura beleesett a forró homokba, fürtökben gyűjtötte össze a belőle a vasat. Ha éppen valami nagy páros mérkőzés zajlott, a Szpasszkij-Fischertől a Karpov-Korcsnokig, minden játszmát feltettünk a táblára, és kielemeztük a nagymenőket, hogy fejlődjünk. Amikor az elmúlt egy évben rendszeresen vesekontrollra kellett járnia, mindig nála volt egy kis piros bőrtokos zsebsakk, és amíg várakoztunk, a kötelező gépi vaníliás cappucino után elővettük, és hónapról hónapra folytattuk. Mivel már elég rosszul látott, sokszor csak bemondta fejből a lépéseket, de sosem hibázott.  Otthon viszont, bár volt jó néhány sakk-készlete, az egyszerű műanyagtól egy csontból készült 11.századi arab utánzatig, mindig ugyanazzal a nemesen faragott bábukkal, amelyet 57 évvel ezelőtt kapott kollégáitól, miután befejezte küldetését egy nemzetközi szervezetben. A közel hat évtized alatt a több ezer parti alatt csupán az egyik huszárnak az egyik füle törött le, a többi sértetlen maradt, még kopás sem igen látszik rajtuk.  „Nos, Mylord?” – jött a kérdése, és már hoztam is a nevezetes táblát. Talán életünk legjobb, legrafináltabb partijait az utolsó egy évben játszottuk, amikor néha már úgy éreztem, hogy a hétköznapi dolgokban lassul az agya, de amint megtettük az első lépést, 89 évesen hihetetlen dolgokra volt képes. Alig két hónapja annak, hogy egy két futós, előretolt gyalogos csapdába csalt be és máig nem értem, hogy csinálta, mit rontottam el. Pedig kettőnk közül inkább én voltam jobb a futójátékban, neki a huszárlépései voltak a legkiszámíthatatlanabbak, főleg, ha összekötötte őket. Három nappal a halála előtt, amikor már beszélni is alig tudott, és egész testében remegett, próbáltam fogni a kezét, hátha bele tudok sugározni egy kis energiát. Érezhetően egyre erősebben kapaszkodott belém, és egyszer csak úgy fogta meg a kezemet, mint amikor egy játszma végén megköszönte a partit. Csak három nappal később értettem meg, hogy ez volt a búcsúja tőlem, az Örökös Bajnoké a tanítványától, a boldog, tartalmas életet élt Apa a szerencsés Fiától….