A 19. század végének legsúlyosabb európai koncepciós pere, a Dreyfus-ügy nem akkor robbant ki, amikor Alfred Dreyfus kapitányt 1894-ben hazaárulás címén elítélték, hanem négy évvel később, amikor megjelent a L’Aurore című lapban Émile Zola fogalommá vált írása, a J’accuse…! (Vádolom!). A közvélemény és a sajtó akkor oszlott meg „dreyfusard”-okra, akik meg voltak győződve a katonatiszt ártatlanságáról és „antidreyfusard”-okra, akik többnyire nacionalisták és militaristák voltak. Az ügy nyílt színvallásra késztette a francia társadalmat az antiszemitizmus ügyében.
Minden 1894. szeptemberében kezdődött, amikor a párizsi német követségen egy szemétkosárban találtak egy eltépett papírt, amely Max von Schwartkoppen katonai attasénak volt címezve. Dátum nem volt rajta. a darabjaiból az volt kivehető, hogy egy francia tiszt információkkal látja el. A „bizonyítékot” átadták a francia katonai hírszerzésnek, amely elindítja a vizsgálatot.
A gyanú hamar Alfred Dreyfus kapitányra terelődik, aki ideális vádlott lehet. A 35 éves műszaki tiszt Elzászban született, német anyanyelvű és zsidó vallású.
Dreyfust 1894. október 15-én idézik be és rögtön be is börtönzik egy felületes grafológiai elemzés után. A vizsgálatnak ő az egyetlen vádlottja, miközben a francia sajtó egy részében megindul az antiszemita kampány.
A perben Dreyfust hazaárulás miatt a hadbíróság, minden komoly tárgyi bizonyíték nélkül, lefokozza és életfogytiglan száműzi a Guyana melletti Ördögszigetre, ahol 1895. áprilisától teljes elszigeteltségben tartják.
Az első kétségek Dreyfus bűnösségével kapcsolatban 1896-ban születnek meg Georges Piquart alezredes agyában, amikor egy újabb üzenetet fognak el a német követségen. Ennek címzettje Ferdinand Walsin-Esterhazy őrnagy volt, aki azt állította magáról, hogy a magyar Esterházy-család grófi ágának leszármazottja. Picquart rájött, hogy ez a zavaros életű, állandóan adósságai elől menekülő tiszté az ominózus írás. Az alezredes azonban hiába küldte el bizonyítékát a francia vezérkari főnöknek, aki azonban nem volt hajlandó a perújrafelvételre, sőt, mindent megtett azért, hogy lejárassa Picquart-t. Neki azonban sikerült meggyőznie a szenátus alelnökét, Auguste Scheurer-Kestnert. Ekkor Dreyfus-családja, miután értesült Esterhazy szerepéről, feljelentette őt a hadügyminiszternél. Közben egyre több neves értelmiségi, köztük Anatole France, Charles Péguy és Émile Zola is az ügy mellé álltak. Az ő táborukat erősítette a baloldali politikus Jean Jaurés, akit 1914-ben háborúellenes magatartása miatt öltek meg és Georges Clémenceau, a későbbi miniszterelnök is. Esterhazy-t tessék-lássék módon perbe fogták, de 1898 január 10-én felmentették. Picquart-t elűzték a hadseregtől és bebörtönözték. Ekkor szakadt szinte ketté Franciaország.
Esterhazy felmentése sokakat megbotránkoztatott. Ez ösztönözte Zolát, hogy közzétegye híres cikkét a L’Aurore 1898. január 13-i számában. Félix Faure köztársasági elnöknek címzett nyílt levelében az író azzal vádolta Auguste Mercier tábornok hadügyminisztert, hogy „cinkossá vált az évszázad egyik legnagyobb gaztettében” és hogy a haditanács jogi bűntettet követett el a bűnös felmentésével.
Émile Zola ellen februárban rágalmazási pert indítottak. Az írót, aki akkor már angliai száműzetésben élt, egy évi börtönre, valamint 3000 frank pénzbüntetésre ítélték.
A sajtó közvéleményformáló szerepe alapvető a Dreyfus-ügyben. Voltak lapok, mint például a La Libre Parole, amely kezdettől fogva antiszemita rágalmakkal illették a kapitányt. A Le Figaro kezdetben Dreyfus ártatlansága mellett foglalt állást, majd elítélése után a másik oldalra állt. 1897-től azonban, miután felmerül Esterhazy bűnössége, a dreyfusard-ok véleményének ad teret, és első oldalán közli Zola több írását. De a lapot annyi támadás éri konzervatív előfizetői részéről, hogy végül Zola a L’Aurore-ban találja meg a megfelelő fórumot a J’accuse-höz. Ugyanakkor egy híressé vált karikatúrát közöl a Le Figaro 1898 februárjában. Caran D’Ache Családi vacsora című rajza arról szól, hogy miután vacsora közben szóba került az ügy, a családi összejövetel verekedésbe torkollott.
1898 júliusában Dreyfus felesége, Lucie az 1894-es per megsemmisítését követelte, amely egy titkos dosszié alapján állapította meg férje bűnösségét. A hadügyminisztérium átvizsgálta a dossziét, és találtak egy „bizonyítékot”, amelyet Hubert Henry őrnagy kreált. Henry, miután letartóztatták, bevallotta a hamisítást, majd öngyilkosságot követett el a Mont-Valérien börtönben. Dreyfus végül 1899-ben hagyhatta el az Ördögszigetet, és újra a hadbíróság elé kellett állnia.
A szabálytalanságokkal teli perben fenntartották a hazaárulás vádját és tíz évi börtönre ítélték. Émile Loubet, az új köztársasági elnök azonban 1899. szeptember 19-én kegyelembe részesítette. További hét évbe telt azonban, mire a francia legfelsőbb bíróság megsemmisítette ezt a második ítéletet, rehabilitálta Alfred Dreyfust, aki visszakapta rangját is. Ő azonban egy évvel később kérte nyugdíjazását. 1935 július 12-én halt meg 76 éves korában.
Esterhazy Angliába menekült, és 1899-ben a Le Matin című lapnak bevallotta, hogy ő felettesei parancsára írta azt a levelet, amely alapján Dreyfust elítélték. 1923. május 21-én halt meg, de halálában sem tagadta meg magát: Jean de Voilemont gróf néven temették el.
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
