Rudyard Kipling Indiai történetek című kötete a 20.század egyik legjobb novellagyűjteménye, amelyben a kiváló angol író egy egzotikus, varázslatos és kegyetlen Indiát mutat be.
„A lélek sebei úgy tűnnek el, hogy nem hagynak sebhelyeket” – írta Hegel, holott ez nem igaz. Csak a legnagyobb lelkeknek sikerül ezeket sértetlenül túlélni, vagy pedig a jövő kimeríthetetlen forrásává tenni őket.
Éppen ez Rudyard Kiplinggel, aki 1865. december 30-án született Bombay-ben. Az a bizonyos seb egy gyerekkori trauma volt, amit soha nem felejtett el. Hat éves volt, amikor hároméves húgával együtt rábízták Angliában egy nagyon vallásos családra, ez akkor rendszeres volt az Indiában szolgálatot teljesítő angoloknál. Azt az otthonát Kipling később írásaiban csak a Kétségbeesés házaként emlegette, elvesztette az indiai paradicsomot, elszakították a számára legkedvesebbektől, a színektől, az ölelésektől. Ezeket próbálta mindenáron visszaszerezni magának. Így aztán a fantáziába menekült a büntető isten szerepét játszó nagynénivel, és az erőszakos unokabáttyal szemben, akik nap mint nap próbára tették tűrőképességét. Megtanult hazudni, és furcsa módon legtöbbször akkor nevezték hazugnak, amikor igazat mondott, és amikor hazudott, nem vették észre.
Később Kipling visszatérhetett Indiába, visszakapta szeretteit, de a távollétet nem lehetett nem megtörténtté tenni. Ezért is választotta az újságírói, írói pályáját, hogy újra élni és szeretni tudja életét. De ez nem ment könnyen. Már a kötet első írásában, A száz fájdalom kapujában, amely egy ópiumbarlangban játszódik, ahol a fiatal Kipling is sokszor megfordult, olyan érzésünk támad, hogy egy nyomasztó jelen árnyékol be mindent, ami körül veszi. „Mit számít nekem az idő?” – jegyzi meg a narrátor. Holott például az idő teszi tönkre a második novella hősnőjének, Lispeth-nek a szépségét, vagy csak az, hogy nem vesz tudomást az idő múlásáról? Kipling tudja, hogy vannak olyan korlátok, amelyeken túl kell lépni, ha kimondhatatlan titkokat akarunk felfedni. De azt is tudja, hogy e korlátok túllépése rendkívül kockázatos. Erről szól a Határon túl című novella.
De ott van A kis Tobrah döbbenete: egy kisfiú, aki belöki húgát egy kútba, hogy ne éhezzen és utána nem akar mást, csak aludni.
Az egyik novellának a főhőse egy bizonyos Maugli, aki az erdőben, ahol a fű majdnem olyan magasra nő, mint a fák, egy kisfiú egy kezdetleges bambuszfurulyán játszik, és zenéjére négy hatalmas farkas táncolt a hátsó lábaikra állva. Nem véletlen, hogy ez a novella a következő mondattal végződik: „Csodákat teszek, de azok valóságos dolgok.”
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
