Az 1950-es évek elejének Svájcában, abban a szürke Svájcban, ami már nem létezik, középkori irodalmat tanítottam és itt ismertem meg Reto Raduolf Bezzola professzorom révén Friedrich Dürrenmattot. Később aztán sokszor találkoztunk, miután összebarátkozott Federico Fellinivel.
1951-ben Bern, ahol Dürrenmatt élt, nem tűnt már a világ legszürkébb, legszomorúbb városának. Nem volt nehéz elhinni, hogy szemben a ragyogó Zürich-hely, amely már a mai friss levegőjű Svájcot ígérte, Bern ideális helyszín lehet sötét történetekhez. Az sem lepett meg, hogy Dürrenmatt, ez a kövérkés, szimpatikus, már-már bohócszerű fiatal, akit akkor kezdtem el olvasni, erre a maga groteszk ösztönével reagált. A svájci írók közül senkiben nem volt meg az ő drámai ereje, intelligenciája, iróniája, baljós és kacagtató lelkesedése. Konolfingeni protestáns lelkész apja vitte Dürrenmattot Bernbe, miután elfogadott a városban egy állást. Friedrich 14 éves volt és elvesztettnek érezte magát. Egy olyan helyről, amelyet egyetlen tekintettel át lehetett ölelni, bekerült egy olyan helyre, amelyet lehetetlen volt egyben látni.
Felfedezte a labirintust, mint valóságot és a lázadást. Megtalálta motívumait, történetei színpadát, miközben túl a hegyeken dúlt a háború. Harmincévesen fogott bele Hans Bärlach felügyelő kíméletlen nyomozásaiba (A bíró és a hóhér, 1951, A gyanú, 1953), Poe, Chesterton, Borges nyomdokain járva. És mindenekelőtt egy olyan figurát állított az események középpontjába, amelyet minden író, Dosztojevszkijtől Kafkáig magában hord: Isten tükre, amelyben kikémleli a jó és rossz minden gondolatát. Mind A bíró és a hóhér, mind pedig A gyanú a háború után játszódnak, 1948 téli hónapjaiban, amelyek még az elszabadult Rossz bűneinek nyomait hordozzák. Bärlach öreg, rákbeteg, halálraítélt, de éppen ezért vág bele a végső harcba, összegyűjtve a Jó törékeny erőit a nagyhatalmú Rosszal szemben. Bár az első könyvben még elrejtőzik, A gyanúban a rossz fészket rak a nagyon is civilizált egyik legfőbb szimbólumában, a klinikákban, a szanatóriumokban.
Paradox módon, egy rejtőzködésekből és hazugságokból álló világban, a „gyógyítás” az érzéstelenítés nélküli kegyetlen, halált hozó műtét, az embert felfaló rák: a halál, mint „gyógymód” és végső megoldás, amelyet a náci orvos végez, aki folytatja élveboncolási kísérletei a Sonnenstein nevű zürichi luxusklinikán.
A gyanú elején a Stutthofi láger orvosának, Nehlének a Life-ban 1945-ben megjelent fotója döbbenti meg Samuel Hungertobelt, Bärlach sebész barátját, aki éppen megoperálta őt. A barát reakciójából Bärlach megérti, hogy a náci háborús bűnös még él, Emmenberger néven irányítja a Sonnenstein klinikát, ahol dúsgazdag betegeket fogad, akiket meggyőz arról, hogy ajánlják fel javaikat a klinikának, mielőtt gyilkos műtéteket hajt rajtuk végre.
Hungertobellel együtt, végtelen türelemmel kórházi ágyából lassanként megoldja a gyilkos sebész kettős személyazonosságának enigmáit. De a legnehezebb nyomozást csak a teljes kockázat vállalásával lehet véghez vinni. Neki magának kell áldozattá válni. Az imádott és gyűlölt Svájcban Dürrenmatt az igazságtól elválaszthatatlanná teszi az igazságszolgáltatást és szabadságot. Edith Marlock doktornő, amikor elmondja Bärlachnak, hogy terve kitudódott, és megölték azt az embert is, akinek le kellett volna Emmenbergert lepleznie egy tekintélyes lapban, kifejti a Hatalom mindenek felett álló törvényét. Ő maga is ennek szellemében járt el, amikor stutthofi áldozatból Emmenberger szeretője lett.
A leleplezésre készülő Fortschig elmondja Bärlachnak, hogy Svájc futóbolonddá tette, egyfajta Don Quijotévé, aki szélmalmok és birkanyájak ellen harcol. De Bärlach, aki ugyanolyan nézőpontból olvassa a Don Quijotét és Gulliver utazásait, mint maga Dürrenmatt, így felel: „Örülök, hogy Don Quijotét idézed. Mindannyiunknak Don Quijotévé kell válnunk, ha van egy kis szívünk és egy kis eszünk. De nem szélmalmok ellen kell harcolnunk, mint az a szerencsétlen lovag, hanem óriási szörnyek, valóságos vámpírok ellen, akik a valóságban is léteznek.” Bärlach előtt végóráiban megjelenik mint egy deus ex machina a zsidó óriás Gulliver, aki megmenekült a lágerektől és most bosszút állni jött.
A gyógyulás és az egészség illúziója engem is közelről érintett, hiszen éppen egy zürichi klinikán dőlt el a sorsa kedves barátomnak, Federico Fellininek, akit Dürrenmatt három évvel előzött meg.
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.