Kedves olvasóim! Blogmagazinom új tartalmat kap. Édesanyám, az október elején elhunyt Göbölyös Gáborné Németh Mária, aki hét éven át hűséges munkatársam volt, műfordítással is foglalkozott, és számos novellát fordított a kortárs francia és olasz irodalomból. Hagyatékában találtam jó néhány izgalmas, eddig publikálatlan írást. Szeretettel ajánlom mindenkinek. Az első az Ördöngösök című filmről elhíresült Boileau-Narcejac szerzőpáros alkotása.

A bridzsasztal körül négy játékos fejezi be az est utolsó partiját: Antonin, Vincent, Simone Daluére, a háziasszony és az öreg pap, a család barátja.

Éjszaka van. A rusztikusan berendezett hatalmas nappalit színes ernyőjű lámpák világítják be. A szoba túlsó felében a sakktábla felett gondolkodik két vendég. Daluére és Paul Lambert, az egyik vendég. Daluérre keze a levegőben. Habozik. Mérges. Paul mozdulatlan arccal, félig lehunyt szemmel figyeli ellenfelét. A bridzselők befejezték a játékot, a sakkozók köré gyűlnek. Vincent ránéz a táblára és kijelenti:

-Feladhatja, öregem – mondja Daluére-nek.

-Ne szóljon bele! – kiált fel hevesen Daluére – Nem tudnak mással foglalkozni?

-Dolgozott ma valakivel? – kérdi Antonin Paul Lambert-től.

-Nem, a könyveimmel foglalkoztam egy kicsit – feleli Lambert és Daluére-t figyeli, aki végre rászánja magát és lép. De Paul már tudja, hogy a következő lépésben megadja neki a kegyelemdöfést. Daluére is tudja. Arca vörös a dühtől. De Paul elmosolyodik, gyönyörű kamaszmosollyal, ránéz Simone aggódó arcára és nagyszerűen megjátszott széles mozdulattal megtol egy figurát.

-Jaj, bocsánat! – mondja ijedten – nem ezt akartam…

-Már késő – jelenti ki Daluére elégedetten – visszacsinálni nem lehet.

És fölényesen mondja be: Sakk, matt.

Antonin és Vincent égnek emelik a karjukat.

-Nahát – mondja Vincent – biztos nyerésre állt, Paul.

-Két lépésben adhatott volna neki mattot – teszi hozzá Antonin.

-Bocsánat – tiltakozik Daluére – nem volt választása a futómmal…

-Nem – ellenkezik vele Paul – a futójával nem tudott volna semmit sem csinálni, mert akkor én a királynővel…

És néhány gyors mozdulattal bemutatja a helyzetet. Mindenki megérti, hogy Paul végig fölényben volt. Daluére kivételével, aki ezzel zárja le a partit:

-Nem is játszik olyan rosszul, fiam. Ha több tapasztalata lesz, egészen elfogadható játékos válhat magából…Egy cigarettát?...

-Paul nem akarta nevetségessé tenni Simone előtt – súgja Antonin Vincent fülébe – Nem jól tette.

A pap karonfogja a két férfit és távolabb viszi őket.

-Mit sutyorognak?

-Semmit – suttogja Antonon – Csak az a véleményem, hogy nem szabad engedményeket tenni. Paul nyerhetett volna. Kár. Ez minden.

Daluére rágyújt egy cigarettára, nagyon elégedett. Simone megkéri az öreg cselédet, hogy hozza be a vendégek kabátjait.

-A vasárnapi viszontlátásra! – búcsúzik tőlük Daluére.

-Paul, megyünk? – sürgeti barátját Antonin.

Paul még mindig a sakkparti állását tanulmányozza.

-Még veszíteni is meg kell tanulnia – jegyzi meg Daluére – És ezt könyvekből nem lehet.

Simone és Daluére kikísérik a vendégeket a kertkapuig.

-Halad azzal a kápolnával? – kérdezi Daluérre Paultól.

-Már csaknem befejeztem a kereszthajót – feleli Paul – Jövőre helyrehozom a kórust. Biztosíthatom, nem könnyű feladat. Egy kis provence-i kápolna restaurálása álom Párizsból nézve, de amikor hozzákezd az ember, sok nehézséggel kell megküzdenie. Még egyszer nem csinálnám.

Daluére kinyitja a kaput.

-Hát akkor a vasárnapi viszontlátásra. Jóéjszakát!

Tekintete követi távoli barátait. Barátai? Ez talán túlzás. A pap, igen, őrá lehet számítani. A kis Paul Lambert jelentéktelen figura. Sakkozni lehet  vele. A másik kettőt, mindig ismerte, együtt nőttek fel, ugyanabba a középiskolába jártak, ugyanabban a városban laknak, ugyanúgy unatkoznak…lehet, hogy a szívük mélyén gyűlölik egymást. És itt van Simone, aki szép…és ez elég ok arra, hogy egyesek meggyőzzék magukat arról, hogy boldogtalan…És akkor…

Vincent és Paul az úton magukra maradva beszélgetnek.

-Nincs könnyű természete ennek a Daluére-nek – magyarázza Vincent – Néha felvetődik bennem a kérdés, hogy bírja ki Simone.

-Igen – mondja Paul – mindig olyan távoli, alig beszél, azonnal rájöttem, hogy nem nagyon érthetik meg egymást.

-Nem volt szerencséje szegénynek. Tíz évvel ezelőtt autóbalesetben meghalt a vőlegénye. Aztán hozzáadták Daluére-hez. Ő bolondul az asszonyért. De az asszony…azt hiszem, hogy…lehet, hogy azért ő is szereti. De az élete nem valami vidám. Alig jár el otthonról, a ház körüli teendőkkel foglalkozik….Egyébként magának is kialakulhatott róluk a véleménye két hónap óta. Daluére nem találja itt a helyét. Neki farmra lenne szüksége, lovakra, emberekre, akiket irányíthat. Tehetséges ember…csak idegesítő. Mindig ő a legerősebb, mindent jobban csinál, mint más. Meg kellett volna vernie ma este sakkban, egy kicsit bosszút állt volna értünk.

-Miért? Először is azért, mert Antonint és engem mindig megver. Antonin-nek nincs ideje sakkal foglalkozni, az ügyvédi iroda elveszi minden idejét. Nekem sincs sok szabadidőm. Így aztán ősidők óta ő a győztes. De a sakk csak ürügy, érti?

-Igen, tökéletesen.

-Ezért kérem, vasárnap ne kímélje.

-Megharagszik rám.

-Mit számít az magának, úgyis visszamegy Párizsba.

Megérkeznek a ház elé, ahol Paul szobát bérelt. Elbúcsúznak. Vincent messzebb lakik. Paul megvárja, míg lépteinek hangja elhal és amikor megbizonyosodik arról, hogy tényleg egyedül van, visszafordul. Már itt is van Daluére-ék házának kőkerítése. Nem magas, egy-egy kő az idők folyamán kilazult. Könnyű lenne átmászni rajta. De Paulnak ez egyáltalán nem áll szándékában. Az öreg fenyőt keresi, amelynek ágai a járda fölé nyúlnak. Itt a kerítés különösen omladékos. Paul kitapogatja az egyik követ, kiemeli és a lábához teszi. Aztán a levéltárcájából kivesz egy kettőbe hajtott borítékot, belehegyezi az üregbe és a követ visszateszi a helyére. Nevet. Nem tudja, hogy szereti-e az asszonyt, aki odabent alszik, de nincs is jelentősége. Ez is játék, mint a sakk. Lehet, hogy rosszat cselekszik? Jobb ezen nem gondolkodni.  

(folyt.)