Huszárik Zoltán arcára száradt sárral – Porból lettünk, porrá leszünk – Esterházy Péter egymásutánjai – hány arca is van egy embernek, amit látunk, és aminek tetten érése csak isteni szerencse? – Makk Károly, amint egy rulettasztal mögött hever, Jancsó Miklós, szigorúan elgondolkodva, ahogyan én életben soha nem láttam.
Louis Armstrong pihenőjéből kikacsint a fotósra, Hernádi Juci piros virágokba borul, Bárdy György szivarjából, amellyel egyszer a Pesti Színház előtt megégette a kezemet, füstnőt fúj a levegőbe. Sándor Pál egy színes festőpalettán hegedül. Anthony Quinn valahol félúton Zampanó és Zorba között. A festészetbe menekült Fábry Zoltán. Törőcsik Mari és Darvas Iván ölelik egymást a már nem remélt találkozás örömében a Szerelem zárójelenetében – Életem Párja nézi a képet és némán folynak a könnyei.
Valamennyien bennünk élnek és most feltámasztják privát élményeinket is a vakolatlan falakról, a pókhálószerűen megkomponált lámpák megvilágításában.
A három évvel ezelőtt elhunyt Markovics Ferenc fotográfus emlékkiállítását jártuk végig a Mazel Tov étteremben, a Zsidó Művészeti Napok nyitányaként. Újságíróként közel négy évtized alatt volt szerencsém dolgozni néhány remek fotóssal, éppen ezért pontosan tudtam, hogy a Robert Capát idéző Szűcs Balázs erzsébetvárosi alpolgármester mit értett „közelségen”: azt a pillanatot, amikor fotós és alanya között leomlanak a korlátok, kialakul közöttük egy olyan intim, bizalmi viszony, amikor a megörökítendő ember képes a legőszintébb önmagát adni. És ez a varázslat csak a legjobbak kiváltsága. Sosem találkoztam Markovics Ferenccel, de ahogy a megnyitón tanítványa, Baranyi Péter felidézte, olyan szeretet és béke, olyan „pozitív aura” áradt belőle, hogy teljesen kinyílt mindenki előtte, mert érezték a tiszteletet, a figyelmet és fényeik visszaköszöntek egymásnak. És azt is pontosan tudtam, hogy Vadas Vera, a művészeti napok igazgatója, aki a terezini koncentrációs táborban a felszabadulás napján született, miről beszél, amikor a „zsidó” szó magyarországi útját kísérte végig a gyűlölettől, a halálra ítéltségtől a hallgatáson, a titkolózáson keresztül egészen addig, amíg egy kulturális identitás fogalomkörévé nem válhatott.
Miként az „irodalmi kocsmatúra” kifejezésen sem háborodtam fel, hiszen jól tudom, hogy a kocsmák mindig is remek alkotóhelyek voltak az írástudók számára, sajátos légkörüknek és az ott tanyát vert, vagy éppen csak betérő arcoknak köszönhetően. A fesztivál keretében a kortárs irodalom számos kiválóságát, köztük Karafiáth Orsolyát, Cserna-Szabó Andrást, Németh Gábort, Závada Pétert hívják meg december 20-ig a Mazel Tovba és a többi „hétkeres” kultúrhelyre, ahol nem a szokásos pódiumbeszélgetések zajlanak, hanem az írók asztalához bárki odaülhet. És egyetértek azzal a törekvéssel is, hogy a vendéglátóhelyek ne csak eszem-iszomnak adjanak otthont, hanem kulturális események színhelyei is legyenek. Ez számos európai országban már természetessé vált hagyomány, elég csak az angliai vagy franciaországi „café-treatre”- okra gondolni.
A meghitt délután végén kezünkbe vettük a kis mártogatós tálakat, a még meleg pitákkal, miközben a háttérben egy klasszikus rhythm-and-blues szólt, és eszembe jutott az a pillanat, amikor e dal gitárosával, akinek fontos szerepe volt zenei világképem kialakulásában, közel negyedszázada kezet fogtam és agyammal egy életre lefényképeztem őt.
Markovics Ferenc emlékkiállítása december 31-ig látható a Mazel Tovban.
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
