Nemcsak Pinocchiónak van lelkiismerete, a Beszélő Tücsök formájában. Valamennyiünknek akad, még csak keresni sem kell.
Nekem hosszú éveken át Indián volt a lelkiismeretem. Amikor túl jól éltem és jó dolgomban nem tudtam mit csinálni. De ilyenkor szerencsére mindig belebotlottam ebbe az öreg hippibe, aki sérülten, enyhe féloldali bénulással is ott volt mindig minden jobb koncerten, mert ismert mindenkit a jó zenéből és barátságból, vagy szánalomból (?) beengedték.
Indián, bár nem tudom, mennyire igaz, hogy egyszer egy európai stoppolása során leesett egy teherautó-platóról és akkor kapott agyvérzést, alapvetően jó ember és jótét lélek. Egyszer beleszeretett egy asszonyba, aki az alkoholba menekült brutális férje elől. Ő kimenekítette kegyetlen házasságából, néhány éjszaka még nálunk is aludtak. De későn jött a segítség. A nő belehalt az italba.
Akkor azt hittük, hogy Indián ebbe belepusztul. Mégis talpra állt, újra ott volt a jazz-, a blues-klubokban, eljutott fesztiválokra is, egyre ezüstösebb hajával, egyre erősebben sántítva, és ha találkoztunk, természetes volt, hogy megkapta tőlem és másoktól is az aznapi betevőjére valót. Mégsem éreztük koldulásnak, lejmolásnak, mert ő az Indián volt.
Egy éjjel vele álmodtam. Már vagy két-három éve nem láttam. Olyan volt, mint mindig. Most is kért tőlem egy kis pénzt. Én pedig egy nagy köteg bankót adtam neki. Hogy most már csönd legyen.
Talán ezzel búcsúztam el tőle? Vagy eljön a pillanat, amikor akár egy köteg bankót is adhatok neki, hogy ne egyik napról a másikra éljen és az én lelkiismeretem is tiszta legyen egyszer s mindenkorra?
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
