Írolvasgondol

Munkahelyem felé menet minden reggel megcsapja orromat a forró főtt csülök, és a mustáros virsli illata. Egy pillanatra megtorpanok, hogy bemenjek a jelenleg háborús állapotú csomópont henteséhez, aztán mindig eszembe jut, hogy én ilyeneket mostanában nem eszem. Volt egy ilyen hentes néhány kereszteződéssel feljebb, a néhai Domus közelében, és vagy 15 éve, szakmai pályafutásom mélypontján idejártam a szűkre szabott ebédidőben. Minél nehezebb, minél zsírosabb volt, annál jobban esett, mert inni is lehetett rá, miközben megmerítkeztem a munkásosztályban is. Aztán ama bulvárlaptól kirúgtak, az életem rendbe jött, lehet, hogy a húsbolt sincsen már, de az illatok,– teljes ártatlanságukban - itt hagyták magukat az agyamban.

Egy belvárosi könyváruházba lépek be délután 5 óra magasságában, mert itt tudok átvenni egy interneten foglalt koncertjegyet. Köröskörül két ember magasságban szebbnél szebb könyvek. Nem is merek körülnézni, hiszen több éves restanciám van, vannak olyan kincseim, amelyeket évek óta csak halogatok. Rajtam kívül csak három eladó árválkodik az egész hatalmas üzletben. Gyorsan kijövök, mielőtt megsajnálom őket és a könyveket, és újabb restanciát veszek a nyakamra.

Valaki a házban rendszeresen este fél 10-kor áll neki sütni és ilyenkor mindent eláraszt a bőséges zsírban sütött rántott hús szaga, néha a lecsó is belejátszik, de abból is inkább a hajdan kétforintos kolbász dominál.

A forró éjszakában rám rontottak a nők. Szúnyog formájában. Nem adtak esélyt arra, hogy beléjük marjak.

Többszörösen nyugalmazott Pelikán József gátőr Tömörkény István novelláit olvassa a huzatos buszablak mellett. Most már biztos, hogy egy régi korból maradt itt közöttünk, és továbbra sem ért semmit. Mi sem.

Vendégül látjuk a héttagú világzenekart szűk kis otthonunkban, és csodák csodája, mindenki kényelmesen elfér, pedig máskor hatan is alig tudunk leülni a lakótelepi konyhában. A zene a még a vasbeton-falakat is képes kitágítani.

Egy különös kollégiumban találkozom legnagyobb filmes Mesteremmel, O.W.-vel, akinek szobájában két fiatalember játszik egy hologrammal, amelyben megjelennek O.W. filmjeinek híres jelenetei. Megérkezik maga a Mester, akinek ágyát fűvel benőtt utcakövek szegélyezik, hogy össze ne roskadjon gazdája súlya alatt. Ezúttal nem visel szakállt, inkább óriáscsecsemőnek látszik. Egy régi könyvem propagálásában kérem a segítségét, mire ő azt tanácsolja, hogy csak olyasmit csináljak, ami nagyot szól, amire mindenki odafigyel. Felvetem, hogy ez neki sem mindig sikerült, kivéve az első filmjét és inkább utólag ismerték el művei nagyságát. „A művészetben nem létezik az idő, olyanok a nagy művek, mint a gyümölcs. Csak akkor érnek be, amikor a világ megérett rájuk.” – mondja és nem tudok nem igazat adni neki. Most már csak azt kellene valahogy elérni, hogy az emberéletben is megszűnjön az idő. Még ő is csak jövőre lenne 100 éves. Amikor a Mesterrel álmodtam, eddig mindig bekövetkezett valami váratlan változás az életemben. Vajon mi lesz most az a meglepetés?

Egykori kollégiumi igazgatónőm akar elcsábítani egy kiégett Trabantban. Maffiózók fogadnak fel, hogy egy földalatti kaszinó autópálya-versenyén én rakosgassam az autókat és jót nevetnek minden gyámoltalan, vagy rettegő mozdulatomon.

Már több mint ötezren jelentkeztek önkéntesnek a hadseregbe. Ha marad ez a nyomorúság, kétszer ennyien lesznek, és könnyű lesz leverni az éhséglázadókat.

Egy mélyébe ereszkedem le, minél lejjebb megyek, annál szárazabb. Amikor leérek és felnézek, elérhetetlen messzeségben van a szabad ég, a kút falán nincs egy kapaszkodó, nem lóg le sem egy lánc, sem egy kötél. Mégis félek, hogy nem tudok kimászni.

Küldenek interneten egy bankreklámot, amit kidobok „szemétként”. Utána elmegyek egy étterembe, ahol ennek a bankreklámnak a szórólapját nyomják a kezembe, és közlik, hogy fizessek 40.020 forint kártérítést. Erre azonban nem vagyok hajlandó, a pincér megígéri, hogy ledolgozhatom, ha eladok nekik néhány receptemet. Egy ideig huzakodunk, aztán fizetés nélkül távozom, még az ebédemet sem fizetem ki.

Egy kávézóban találkozom N.-vel, az egykori gyertyás kislánnyal, aki megkérdezi, hogy lehet-e még helye az életemben. Mondom igen, csak ki kell találni ezt a helyet. Úgysem volt még soha lányom, most már nyugodtan azzá fogadhatom.

Amerikai kutatók kitalálták, hogy a szado-mazók ugyanolyan kiegyensúlyozottak, mint akik jógáznak vagy meditálnak, mert kedvelt aktusaik ugyanúgy felszabadítják őket a feszültségek alól, és az így született pozitív energiák harmóniát adnak nekik. Találkoztam réges-régen egy lánnyal, akinek földön túli örömöt okozott a vesszőzés, és utána soha többé nem volt képes e nélkül csúcsra jutni.

Soha nem tudtam elképzelni, hogy valaki napokig ne egyen. Azt pedig végképp, hogy fontosabb valakinek a kommunikáció, mint az evés, mert az előbbire áldozza utolsó pénzét. Most találkoztam egy ilyen emberrel és iszonyúan szégyelltem magam.

Egy nagyon ezüstös hajú nő talál meg a szerkesztőségi asztalomnál, és csak héberül beszél hozzám. Persze nem értek egyetlen szót sem, de megígérem neki, hogy minden héten megtanulok egy héber mondatot.

Valószínűtlen méretű, arcú, színű, és öltözékű emberek jönnek velem szembe a Körúton. Pedig nem vagyok módosult tudatállapotban, és nem is álmodom. Mégis úgy érzem, hogy fizikailag nem vagyok ott. Lehet, hogy a testem és a lelkem megkezdte az elválást egymástól? Még ráérnek.

21. századi szürrealizmus: a meggy, egy szomorú nő közszemlére tett csupasz lába és egy mikrohullámú sütő találkozása egy diktatórikus anarchia szocio-drámájában.

Egy tudathasadásos asszonyt kiengedtek a kórházból, mert megállapították, hogy nem közveszélyes, csak önveszélyes. Néhány nappal később csúnyán összeveszett a fiával, aki azt kiabálta neki, hogy bárcsak meg se született volna, mert akkor nem okozna gondot az anyjának. Az asszony egy óra múlva kilépett az ablakon a negyedik emeletről.

Beírom a kulcsszavak közé a „Németország” szót. A rendszer az „önmegvalósítás” szót menti el. Pedig németül még mindig nem tudok. Mit mondana erre Zsiga bácsi?

Ha Életemmel összebújunk, még a nyári bogarak is kevésbé csípnek minket. Nem tudják áttörni kettős auránkat.