Írolvasgondol

Woody Allen Café Society című filmjével nyitott a 69. Cannes-i filmfesztivál. Legutóbb öt évvel ezelőtt érte ez a megtiszteltetés a New York-i rendezőt, akkor az Éjfélkor Párizsbant mutatták be.

Allen ez alkalommal is a 30-as évek Amerikájába, a klubok és a gengszterek világába viszi el melankolikus és romantikus filmjével a nézőt. A rendező zokszó nélkül szenvedte el a terrorista veszély miatti óvintézkedések maceráját, mondván „New York-ban egy szupermarketbe is félek bemenni.”

A filmet, mint általában legtöbb alkotását, versenyen kívül mutatták be. „Nem hiszek a művészetben meghonosított versenyben. A sportban van értelme, de az a gondolat, hogy emberek kis csoportja, egy zsűri döntse el, melyik a legjobb film, elképzelhetetlen. El lehet-e dönteni, hogy Matisse jobb Picassónál? A film ízlés kérdése, van, aki szórakoztatónak, van, aki unalmasnak találja filmjeimet. Nem tudok objektívan megítélni egy filmet és kiválasztani a legjobbat, ezért nem versenyeztetek. De örülök, hogy itt lehetek Cannes-ban és kiváló légkörben mutathatom be a filmemet” – nyilatkozta a La Repubblicának.

Woody Allen  ezúttal nagyon diplomatikus volt ahhoz képest, hogy a múlt évben fogorvosok gyülekezetének nevezte a fesztiválokat és kijelentette, hogy csak felesége kedvéért látogatja azokat.

„Én magamat mindig romantikusnak láttam, talán megmondhatnák azok a nők is, akikkel megosztottam az életemet. Valószínűleg azt is megmondhatnák, hogy egy más romantizmusról van szó, nem olyan Clark Gable-féléről, hanem egy józanabbról. Filmemben New York-ot akartam bemutatni romantikusan, és a nők és a férfiak közötti kapcsolatokat is. Hollywoodi filmeken nőttem fel és nagy hatással voltak rám. Megpróbálok romantikus lenni és ez néha sikerül is.”

A Café Society egy nagy szerelem körül bonyolódik. Fiatal főhőse, (Jesse Eisenberg) beleszeret egy titkárnőbe (Kristen Stewart), de családja elküldi Los Angeles-be a nagybátyjához aki sztárok híres menedzsere. Az ifjút megszédíti a fény, a gazdagok világa, de a végén visszatér a valósághoz és a titkárnőhöz.

„Ez a film nem rólam szól, Eisenberg figurája nem én vagyok. Sohasem éltem Hollywoodban, családomból sem dolgozott ott senki. Lehet, hogy önök kívülről úgy látják, hogy van hasonlóság az én életemmel, de én nem látom.”

Pedig ez a bronxi gyerek, aki keresi a helyét a show-business-ben, aki jobban szereti New York-ot, mint Los Angelest,  nagyon emlékeztet a korai vígjátékok Woody Allenjére és ezzel a rendező is egyetért. „Igaz,ha megfelelő korú lennék, én is eljátszhatnám Jesse szerepét, de ő jobban eljátszotta, mint ahogyan én tudtam volna. Én komikus színész vagyok, míg ő sokoldalú. Magamnak megtartottam a narrátor szerepét. Elsősorban azért, mert ezzel takarékoskodtunk, és azért is, mert úgy látom a filmet, mint egy regényt, egy családregényt sok szereplővel – szülők, gyerekek, nagybácsi, testvérek – és úgy gondoltam, hogy ahhoz, hogy kiemeljük ezt az elbeszélő struktúrát, kell a kívüálló szerző hangja. Mivel pedig a szerző én vagyok, én lettem a narrátor.”

Egy évvel ezelőtt Allen, szintén Cannes-ban, bemutatta az Irracionális embert és filmkészítési üteme, úgy látszik, korosodásával sem csökken. Decemberben volt  80 éves, és azóta megírta és leforgatta első tv-sorozatát.

„Nyolcvan éves vagyok, van némi hallási problémám, de formában vagyok, beleadtam az egész lelkemet abba, amit csinálok. Rendesen eszem, tornázom, nagy szerencsém, hogy szüleimtől hosszú életet örököltem. Mindketten kb. egy évszázadot éltek. Anyával egy kicsivel kevesebbet, apám egy kicsivel többet. Természetesen tudatában vagyok annak, hogy reggel felébredve lehet egy szívrohamom, aztán beraknak egy kerekes székbe és mondogatják: „Nézzék, ez volt Woody Allen”. De addig a percig én filmeket csinálok, és folytatom, míg valaki pénzt ad rá, amin egyébként mindig csodálkozom.”

A film operatőre a háromszoros Oscar-díjas Vittorio Storaro volt. Együttműködésük a rendező digitáis debütálását is jelzi. Az operatőr zseninek tartja Allent: „Három alkalommal kellett volna együtt dolgoznunk, de csak most sikerült. Számunkra a képek és a színek olyan eszközök, mint az írónak a szavak, a zenésznek a hangjegyek. De én csak a rendező segítségével tudom kifejezni művészetemet. A digitális rendszer mindent megváltoztatott és még jobban arra ösztönöz bennünket, hogy minden rendező számára más képi nyelvet dolgozzunk ki. Allen számára specifikus képekkel törekedtünk bemutatni Bronxot, Hollywoodot, New York-ot. Minden film más nyelvet igényel és mi igyekszünk ennek eleget tenni” – magyarázta munkáját Storaro.