„Elvis has just left the building” – Elvis most lépett ki a házból – hangzott el ez a mondat a Király utolsó fellépése után néhány perccel és távozott a helyszínről. Néhány héttel később ez a mondat más értelmet nyert: 1977. augusztus 16-én Elvis Aaron Presley 42 éves korában Memphisben, Graceland nevű birtokán meghalt.
Sok millióan látták róla az utolsó felvételt, amit jobb lenne elfeledni: elhízva, felpuffadva, a millió gyógyszertől elbutítva jelent meg a rock and roll királya.
Minden akkor kezdődött, amikor egy déli, vidéki amerikai fiú, aki country-rádiót és fekete zenét hallgatott, megjelent egy lemezkészítést is vállaló kis memphisi boltban, hogy felvegyen egy dalt, amelyet ajándéknak szánt édesanyjának.
A véletlen szerencse úgy hozta, hogy a bolt alkalmazottjának megtetszett a fiú éneke és megemlítette a főnökének, aki – megint a szerencse – nem volt más, mint Sam Phillips, a Sun Records vezetője, aki olyan fehér énekest keresett, aki “fekete” stílusban énekel.
Elvis 1954. június 6-án jelent meg a stúdióban éretlenül, felkészületlenül, határozatlanul, de lassanként kibontakozott a dal, a That’s Alright, Mama.
Hangtrükkjei, ritmikus vokalizációi tulajdonképpen divatjamúltak voltak, a gospel-iskolában, a memphisi rádióból tanulta őket, de az ő előadásában mégis új irányvonalat jelentettek. Mindezek összevegyítve robbantok. John Lennon szerint „Elvis előtt nem volt semmi.”
Phillips a lemezt először egy helyi rádióhoz vitte el, amely előbb elutasította, mert csak fekete zenét sugárzott. (A faji szegregáció fordítva is működött…). Aztán mégis engedtek a csábításnak. Elvis első koncertje óriási siker volt, telt házzal, sikongó lányokkal. Az ifjú sztár nem is értette. Gitárosa, Scotty Moore magyarázta meg neki, hogy a lábmozgása hozta őket lázba. Elvis ezt örökre az agyába véste.
Egy ideig továbbra is kislemezeket adott ki, amelyeket a rádiók nehezen fogadtak el, mivel a fehér rádióknak túlságosan „feketén” szólt, a feketéknek pedig túl fehér volt…Így aztán elkezdett a koncertek közönségére építeni. Vad és szexis pózokat vett fel, és a nők megőrültek érte.
Elvis színpadi megjelenése volt az első tégla a rock építményében, mozgásában már benne volt mindaz, az évek során kifejlődött a rock-koncerteken. 1955-ös turnéján már hisztérikus jelenetek alakultak ki, ami azért is meglepő, mert országosan nem volt még ismert és nem szerepelt a médiában sem. Spontán jelenség volt, amíg nem találkozott a hirhedt menedzserrel, Tom Parker „ezredessel”, aki meglátta a fiúban az „aranybányát”. Az Elvis-rajongók egy részének a mai napig meggyőződése, hogy Parker és az Elvis körül lebzselő haszonlesők tették őt tönkre. Megint egy Lennon-idézet: „Az udvaroncok ölték meg a Királyt.”
Közben, mivel a lemezek még mindig nem mentek igazán, Phillips szinte bagóért „eladta” Elvist az RCA-nek. 1956 januárjában vették fel az I Got A Womant, majd a Heartbreak Hotelt. A lemez februárban jelent meg, óriási sikert aratott, a slágerlisták történetében először került az élre három különböző kategóriában: a country, a rhythm-and-blues és a pop listán. Ezt még megtetézték az első botrányos, cenzúrázott tv-felvételek. Mert Elvist nem volt elég csak hallgatni. Ahhoz, hogy valaki megértse a forradalmát, látni kellett őt, az arcát, amely egyszerre volt férfias és lányos, a testét, amelyet mintha elektromos áram rángatott volna. Amikor megjelent a Don’t Be Cruel és Love Me Tenger, mítosszá vált az egész világon. Erotikus bálvány lett, angyalarcú bűnös, aki hamar megkapta az „Elvis The Pelvis” becenevet, kihívó csipőmozgása miatt. Amikor 1956. szeptember 5-én megérkezett az Ed Sullivan Show-ba, 53 millióan nézték őt Amerika-szerte.
Hamarosan filmsztár is lett, filmjei többnyire aktuális slágereire épültek, mint például a Jailhouse Rock. Összesen 29 filmben szerepelt, a többségük felejthető, de még Kertész Mihály is irányította őt a Kid Creole-ban.
Elvis Presley minden látszat ellenére nem volt annyira egyszerű természetű: bűnre hajlamos, lázongó lelke együtt élt benne a „mama kedvence”, tisztelettudó, kicsit reakciós szellemmel. Annyira, hogy amikor 1958-ban megkapta behívóját, nemcsak hogy engedelmesen bevonult, hanem kihasználta arra, hogy elterjessze a derék hazafi imázsát. Őrmesteri rangig vitte. Sokak számára itt lett vége a forradalmár Elvisnek és maradtak csak a Király, elhalmozva sikerekkel, megtiszteltetésekkel, örökzöld slágerek tucatjaival a Crying In The Chapeltől a Suspicious Mindig, miközben egyre magányosabb lett Gracelandben, a memphisi maffiának nevezett környezetben. Egészségtelenül táplálkozott, kedvence a mogyoróvajas kenyér és a banán volt, miközben egyre többet drogozott. Mindezek együtt nyílegyenesen vezettek korai halálához. Hangja, stílusa, mozgása azonban olyan iskolát teremtett a rock-zenében, amely a mai napig kikerülhetetlen mindenki számára, aki e rögös pályára lép.
Vajon Elvis Donald Trumpra szavazott volna? Teszi fel a látszólag értelmetlen kérdést a la Stampa a Király halálának évfordulója kapcsán. A torinói lap újságírójának gondolatmenete nem is annyira abszurd, mint gondolnánk.
Elvis abszolút „Mélydélről” jött, Mississipiben született, Tennessee-ben nőtt fel, ott, ahol a demokratákra hagyományosan kevesen szavaznak. Családja ahhoz a fehér, szegény dolgozó osztályhoz tartozott, amely Richard Nixont, Ronald Reagant és Donald Trumpot emelte a Fehér Házig. Mélyen vallásos volt, nem véletlenül készített gospel-felvételeket is.
Magatartása éles ellentétben állt a katonai szolgálat megtagadásáért még világbajnoki címét is elvesztő Muhammad Alival, annak ellenére, hogy 1968-ban élete egyik legszebb felvételét készítette el a faji zavargások hatására In The Ghetto címmel. 1970-ben egyenesen Nixon elnököt kereste fel, hogy felajánja neki önkéntes szolgálatait „az amerikai értékek degenerációja elleni harcban”, összefogva az elnökkel a „kommunista összeesküvés” ellen. Elvis buzgalma még magát az elnököt is meglepte.
A La Stampa szerint lehetetlen nem észrevenni a mai amerikai fehér ember válságával való hasonlóságot Elvis sorsában. Ezt a párhuzamot fedezte fel Eugene Jarecki rendező és mutatta meg a Promised Land című filmjében, amelyben a mai Amerika szemével értékeli a Király útját. Owen Gleiberman a Variety-ben azt írta a film kapcsán, hogy „Az USA belépett a kövér Elvis-korszakba”, amikor már saját legendájában lebeg, miközben önmagát pusztítja.
Presley tehát annak az Amerikának az ikonja volt, akit azok a multikulturalizmustól és relativizmustól identitásukat féltő Trump-szavazók szeretnének feltámasztani. És vele a fehér, kicsit rasszista, moralista, bigott, antikommunista és politikailag inkorrekt Amerikát.
De ne legyünk igazságtalanok Elvissel, hiszen annak idején maga Leonard Bernstein mondta a Time magazinnak adott interjújában, hogy Presley volt a 20.század legnagyobb kulturális hajtóereje és nélküle soha nem lettek volna „60-as évek”. És hívei között ott volt az örök liberális Bill Clinton is, aki azt sem tartotta kizártnak, hogy Elvis halálhíre csupán egy rossz vicc volt - írta a La Stampa.
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Periodista. 2017.08.18. 01:06:58
Skywatcher 2017.08.18. 11:56:06
Imádom Elvis zenéjét, gyerekkoromban még a filmjeit is láttam, Anyám révén. Talán Freddy mellett őt sajnálom legjobban, hogy korán elment.