DVD-n újították fel a filmtörténet egyik leghíresebb lélektani krimijét, Henri-Georges Clouzot 1954-ben készült Ördöngősök (Les Diaboliques) című alkotását. Ebből az alkalomból idézi fel a Le Nouvel Observateur a film megszületésének és utóéletének nem kevésbé baljós történetét.

A film főszereplőit mintha átok sújtotta volna, többen is korán távoztak az élők sorából. Legelőször Vera Clouzot-val, a rendező feleségével végzett szívroham 1960-ban, alig 47 éves korában. Különös módon a film egyik mozgató rugója az általa alakított asszony szívbetegsége. Ugyancsak infarktus vitte el 1979-ben a férjét játszó Paul Meurisse-t, neki 66 évet adott a sors, kettővel többet, mint az ördögi háromszög harmadik tagjának, Simone Signoret-nak, aki rákban halt meg 1985-ben. Igaz, a rendőrfelügyelő szerepében látott Charles Vanel 96 évet élt, és szinte élete végéig játszott. Clouzot 1977-ben halt meg, 70 éves korában.

Az egyetlen élő ismert szereplő viszont nem más, mint Johnny Hallyday, a franciák máig színpadon lévő, első számú rock-sztárja, aki 1954-ben 11 éves volt és még Jean-Philippe Smet-nek hívták, de már volt némi színészi tapasztalata, mert a Grand-Guignol színház kurzusait látogatta. Ezért került be a 300 rövidnadrágos statiszta közé, akik megtöltötték a filmbeli iskola padjait. A forgatásra, amely a L’Étang-La-Ville-i kastélyban zajlott, Johnny úgy emlékszik, mint „arany vakációra”, amelyet az 50-es évek nagy sztárjainak közelében tölthetett. Neki is osztottak egyetlen egymondatos szerepet, amely azonban a végső vágásnál kimaradt a filmből. A kisfiúnak nem volt túl jó véleménye a rendezőről, szerinte nem viselkedett szimpatikusan sem a gyerekekkel, sem a felnőttekkel.

Vera, az asszony, más történet volt. Az örökösen Lolita-arcot mutató braziliai születésű nő a francia színészóriás, Louis Jouvet magántitkára volt, amikor Clouzot beleszeretett. Akkoriban a rendezőnek már önkényúr híre volt a szakmában. A bűnös vagy áldozat (Quai des orfévres) című 1948-as krimiben, amelyben a nyomozót maga Jouvet alakította, állítólag minden figyelmeztetés nélkül erőteljesen pofon vágta Bernard Bliert, hogy az általa elképzelt megdöbbent, pánikkal teli arckifejezést kiváltsa belőle. De Verának is határozott természete volt, mindkettejük érzékeny idegzettel és gyenge szívvel áldotta meg a teremtő. Vibrált körülöttük a levegő. Vera nem volt igazán tehetséges, csak Clouzot akart mindenáron színésznőt csinálni belőle. Miután ráosztotta A félelem bérében Maria szerepét, filmet tervezett a bikaviadalok világáról. Ebben Veráé lett volna a főszerep, de a terv nem valósult meg. Ezután az indokínai háború foglalkoztatta, de ez is füstbe ment, mert a hadsereg nem bízott a pesszimista rendezőben.

A páros lázasan kereste különböző könyvekben a megfelelő témák. Így bukkantak rá az Aki már nem volt (Celle, qui n’était plus) című regényre, amelyet az azóta világhírűvé vált szerzőpáros Pierre-Louis Boileau és Thomas Narcejac írt. Azonnal megvásárolták a szerzői jogokat, a két író azt hitte, álmodnak, mert ez volt az első eset, hogy egy neves rendező lelkesedett egy írásukért. Amúgy ők sem rajongtak Clouzot-ért: úgy festik le visszaemlékezésükben a rendezőt, mint aki mindig nyomás alatt áll, állandóan vizslató tekintettel figyelt mindenkit maga körül. „Olyan volt, mint egy ragadozó,aki kész lecsapni a legkisebb gyengeségre. Mi mindig egy kicsit hülyének éreztük magunkat a közekében.”

Az első lelkesedést hónapokig tartó csend követte. A szerzők már nyugtalankodtak. Clouzot nem jelentkezett náluk, közben Alfred Hitchcock is érdeklődést mutatott a könyv iránt. Boileau-ék csak annyit tudtak, hogy Clouzot meghallgatást szervez gyerekeknek, de azt hitték, hogy egy másik filmről van szó, mert az eredeti történetben nincsenek gyerekek.

Clouzot több történetet is elképzelt. Volt olyan terve, hogy egy klinikán játszódik a film, végül egy magániskolánál maradt, amelynek úszómedencéje is kulcsszerepet kapott.

A párbeszédeket a rendező testvérével, Jean-nal közösen írta, de azt kérte tőle, hogy Jérôme  Geromini néven írja alá, mint ahogy A félelem bérében is tette, hogy ne legyen túl sok Clouzot a filmben.

Hogy gyakorlatlan feleségének nagyobb biztonságot adjon, egy „profi” barátnőt adott mellé Simone Signoret személyében. Signoret a hírnév csúcsán állt, olyan filmek voltak mögötte, mint az Aranysisak vagy a Thérése Raquin. Jól ismerte Clouzot-ékat A félelem bére óta, amely újra fellendítette férje, Yves Montand karrierjét. A rendező beszédgyakorlatokat végeztetett Montand-nal, klasszikus szövegeket mondatott vele, hogy hitelesen tudja alakítani Mariót, a végzetes útra induló sofőrt.

Egy időben Saint-Paul-de-Vence-ban a két pár ugyanabban a szállodában, a mitikus Colombe d’Or-ban lakott. Hogy közöttük a viszony baráti lett volna, enyhe túlzás. Signoret Már a nosztalgia sem a régi című, 1975-ben megjelent önéletrajzi könyvében ugyan kifejezi a rendező iránti csodálatát, de megemlíti őrült arroganciáját is – példáu közölte vele, hogy az Aranysisak nem film, és hogy Martine Carol-t jobban kedveli, mint őt. Állandóan huzakodtak valamin, ezekben részt vett Vera is, hol békítő szándékkal, hol pedig olajat öntött a tűzre, hangulatától függően. „Végül is ezek az agresszív kapcsolatok nagyon szórakoztatóak voltak” – írta Signoret.

Clouzot a két színésznő mellett ismert művészekkel vette körül magát. Charles Vanellel, miután rendezték A félelem bére forgatásán kirobbant nézeteltérésüket, békés volt a kapcsolata. A gyűlöletes, hatalmaskodó iskolaigazgató férj alakítója, Paul Meurisse-szel régóta ismerték egymást. Az 1940-es évek elején Clouzot, amikor még nem volt rendező, dalokat írt és próbálta azokat eladni Edith Piafnak, akinek korábban Meurisse volt az élettársa. Kisebb szerep jutott olyan későbbi ismert színészeknek, mint Jean Lefebvre-nek (A Csendőr-sorozat Fütyesze) és Michel Serrault-nak. Az őrült nők ketrece későbbi sztárja úgy emlékezik vissza a rendezőre, mint messzi főnökre, aki nem sokat törődött az ő megjegyzéseivel, nagyon szerény szerepe miatt. Serrault önéletrajzában így írt: „A légkör nem volt túl vicces. Olyan volt, mint egy ólmos ég, amely csak növelte amúgy is erős szorongásomat. Mintha minden a lehető legkomolyabban zajlott volna, mintha a legkisebb mozdulattal is saját létünket fenyegettük volna, de leginkább attól tartottunk, hogy mikor zúdulnak a fejünkre a főnök haragjának villámai”.

A rendezőnek mániákusságával, a legkisebb részletek tökéletesítésével, a felvételek ismétlésével egyetlen célja volt: megteremteni a színészekben a kívánt feszültséget. Signoret ebben a nyomasztó légkörben is megpróbált kiteljesedni. Úgy érezte, hogy Clouzot magára hagyja, Verát helyezi előtérbe, miközben elkeserítő volt számára partnernője gyenge játéka. A végén már egyikükkel sem beszélt. Clouzot viszont attól félt, hogy a Signoret-hoz fűződő barátsága aláássa a többiek előtt tekintélyét.

A forgatás elhúzódott. A tervezett 8 hétből 16 lett. A stáb érezte a feszültséget, de Signoret kitartott a film mellett, miközben színházban játszott A salemi boszorkányokban (Három évvel később filmen is híressé tette e szerepét, Raimond Rouleau rendezésében). Nyomasztotta az is, hogy egy gyilkos szerepét játssza, akiről a közönség szinte végig azt hiszi, hogy ártatlan. Clouzot meg is mondta neki: nem lett volna szabad elolvasnia a forgatókönyv végét. Meurisse sem élvezte túlságosan a forgatást. A halála előtt megjelent memoárjában így fakadt ki: „Ha Vera színésznő volt, akkor én néger.  Mennyi okos megvilágításra volt szükség ahhoz, hogy arcára valami érzelem kifejezése üljön ki! Mennyi rejtett fogcsikorgatásra, és lázadásra volt szükség Simone részéről, aki azt látta, hogy tehetsége csak partnere abszolút ürességének támogatására szolgál. Nagy ravaszon ráirányították a fényt, hogy szépség ne tudja még jobban elnyomni Vera arcának jellegtelenségét.”

Meurisse könyvében lerombol egy másik mítoszt is: a fürdőkádba fulladásának jelenetét, amely borzalmasnak látszott, de valójában inkább szórakoztató volt számára. A vizet, amely a legenda szerint jéghideg volt, langyosra melegítették, a színész fülébe füldugót tettek. A bokájára madzagot tettek, amikor fel akart bukkanni, ezt rántotta meg minden alkalommal, a produkciót pedig whisky-vel erősített groggal honorálták. Ez a jelenet volt a rendezővel való nézeteltérésének oka is: Clouzot azt akarta, hogy felbukkanásakor düllessze ki a szemét. Ezt igényelte Cécile Aubry-tól  is a Manonban az öngyilkossági jelenetnél. Ez alkalommal azonban a rendező engedett: Meurisse konktaktlencsét kapott. Ez tette még horrorisztikusabbá „feltámadását”, amikor ujjaival kiszedte „álszemét”.

Clouzot az 1955. januári premierre kitalált egy kitűnő marketing-fogást, hogy a közönség ne árulja el a film végét azoknak, akik még nem látták. Ezt vette át Hitchcock a Psychóban, de ő még azzal is megtetézte, hogy felszólította a mozikat: ne engedjék be a filmre a későn jövőket.

Az Ördöngősök óriási sikerét azonban Clouzot nem tudta folytatni. Az 1956-os Picasso-rejtély című dokumentumfilm után pályája lehanyatlott. Vera Clouzot még játszott férje A kémek című filmjében, aztán soha többé lépett kamera elé. Simone Signoret-val pedig egy életre összeveszett. „Akár három könyvet is lehetne írni róla. Jópofa volt, elviselhetetlen, nagylelkű, bolond, szerencsétlen és szerencsétlenné tudta tenni az embereket. Ráadásul még nagy beteg is volt. Én imádtam és gyűlöltem, és érdekes módon hiányzik” – emlékezett rá Signoret.