Mi maradt, minek kell megmaradnia a 68-as mozgalmakból? Erre kereste a választ Henri Weber európai parlamenti képviselő, volt francia szenátor,  akinek nemrégiben jelent meg  a Lázadj, ifjúság (Rebelle, Jeunesse) című könyve.

Az 1944-ben a Szovjetunió-beli Leninabadban született Weber szülei a II. világháború után menekültek Franciaországba. Henri maga is a francia 68 egyik fontos figurája volt, Alain Krivine-nel társalapítója a Forradalmi Kommunista Liga (LCR) nevű szélsőbaloldali szervezetnek, és egészen 1976-ig főszerkesztője az LCR Rouge című hetilapjának.

„68 május nem olyan francia esemény, mint a Népfront 1936-ban, vagy az V. Köztársaság 1958 májusában, hanem egy nemzetközi mozgalom, amely a 60-as években kezdődött Kaliforniában és Japánban, 68-ban tetőzött Franciaországban és Olaszországban, és a 70-es évek közepén fejeződött be, miután 42 országban és négy kontinensen zúdult át.

Hajtóereje nem egy társadalmi osztály – munkásosztály vagy az új értelmiségi dolgozóké – volt, hanem egy korosztály. Jál látta kezdettől Edgar Morin, aki „fiatal, serdülő bio-osztályként” határozta meg. Csak Franciaországban történt meg, hogy a fiatalok lázadása kiváltotta a dolgozók általános sztrájkját és egy nagyobb politikai válságot. Németországban és az USÁ-ban a munkások az öklüket mutatták a diákok felé.

Mint minden hiteles tömegmozgalom, amely milliókat mozgósít, 68 május is heterogén mozgalom volt. Könnyű most egy elemét megcélozni és erre korlátozni, de nem szabad a hullám habját a tenger mélyével összetéveszteni.

A mozgalom habjai a baloldali csoportocskák voltak: a trockisták, a maoisták, az anarchisták, a spontaneisták…Színezték az ifjúság radikalizálódását zenével, szexszel, ellenkultúrával, folklórral, a nagy európai és francia forradalmak meséjével, amely 1789 betetőzését ígérte.

Vörös zászlók erdeje, nagy ősök hatalmas portréi, forradalmi énekel, barikádot, munkahelyek elfoglalása, összecsapások a rendőrökkel…diákok és munkások hat hét alatt eljátszották 1848 három dicsőséges napját, az 1871-es Kommünt, a 36-os Népfrontot, Párizs felszabadulását és az 19717-es októberi forradalom remake-jét. Da a mélyben a mozgalom nem volt sem trockista, sem anarchista, sem maoista, de még moszkovita kommunista sem.

68 május fő vonalában egy nagy demokratikus, szabadelvű, hedonista közösségi mozgalom volt, és a legátpolitizáltabb részében romantikus és utópista. Mint demokratikus mozgalom, támadta az egyenlőség nevében a diszkrimináció minden formáját az osztályok, fajok, nemek, szociális irányultságok, vallások, régiók között.

Mint liberális mozgalom, a szó politikai és kulturális értelmében ellene volt a hatalomgyakorlás minden autoriter formájának, a mandarinnak az egyetemeken, a paternalistának vagy technokratának a gyárakban, a patriarchálisnak a családban, a machónak a párkapcsolatban, a bonapartistának a nemzetben.

Mint hedonista és közösségi mozgalom, fellázadt a hagyományos erkölcstől még mindig áthatott társadalom elnyomó puritanizmusa ellen, de a tömegmagány ellen is, amelyet a felgyorsult urbanizáció és az általánossá vált üzleties kapcsolatok szültek.

Végül, mint romantikus és utópista mozgalom, felkelt a középszerű és rutin jövő ellen, amelyet a fiatalok nagy részének ígértek egy kizsákmányoló és tömegfogyasztási társadalomban – „munka, metró, tv, alvás” életmodellel – egy igazi igazi, intenzív, hiteles és kiteljesedő élet nevében.

A pozitív kép, amelyet 68 májusáról a franciák ¾ részének kollektív emlékezete őriz, a jobboldal által vezényelt egyre hevesebb lejárató kampányok ellenére, annak a sok demokratikus és szociális vívmánynak  köszönhető, amelyet neki tulajdonítanak.

68 passzívumának azt tekintem, hogy valorizálta, sőt, egyesek szerint kultusszá emelte az erőszakot. A baby-boomerek a politikához, a gyarmati háború elleni lázadáson, a harmadik világ népeinek harcával való szolidaritáson keresztül jutottak el. Az idősebbek az algériaiak mellett álltak ki, a fiatalok Vietnam mellett. Nyilvánvalónak tűnt számukra, hogy az elnyomottak által követett erőszak legitim és szükséges. Egyesek azonban túl későn értették meg, hogy az erőszak legitim, amikor a despotikus és totalitárius rendszerek elleni harcról van szó, de nem legitim a fejlett demokráciák megreformálásában. Ez utóbbit meggyőzéssel, választásokkal, törvényekkel, szerződésekkel kell megváltoztatni.

Passzívumnak tartom azt is, hogy újraélesztette a francia baloldal forradalmi kultúráját és eszköztárát. 1966-ban a baloldal már belekezdett az ideológiai megújításához, az északi és a német szociáldemokrata modellekhez, az ő reformizmusukhoz fordult.  Ezt a megújulást söpörte félre 68 májusa és megnyitott egy politikai radikalizációs ciklust, amely csak a 80-as évek közepére merült ki.

Ez azért is sajnálatos, mert egybeesett azzal a korszakkal, amikor a harmadik ipari forradalom és a második globalizáció hatalmas modernizációs erőfeszítést igényt országunktól. Az osztályharc ideológiájának felélesztése és a konfliktus kultúrája fokozta a francia társadalom merevségét és szembenállását a változással.

Ötven év után 68 május mérleges ellentmondásosnak, de bőven pozitívnak látszik. Úgy, mint az 1936-os Népfronté, vagy az Ellenállásból kinőtt  1945-ös Nemzeti Tanácsé. Megőrzése mellett túl kell lépni 68-on: meg kell őrizni demokratikus és hedonista hevét, meg kell szilárdítani vívmányait, de le kell mondani az erőszakról, mint a társadalom átalakító és hatalmat megszerző eszközről. Le kell mondani a tökéletes társadalom csalóka utópiájáról, nem azért, hogy hátat fordítsunk minden utópiának, hanem, hogy csatlakozzunk a „szociális ökológia” és a politikai Európa reális utópiájához. Meg kell alkotni Európát, a világ első gazdasági, ökológiai és szociális demokráciáját, amely egy új reneszánsz és egy új globalizáció elindítója lehet.