Évekig titkolta, hogy nem tud írni-olvasni. Aline Le Guluche-nek aztán elege lett ebből a helyzetből, összeszedte bátorságát és bebizonyította, hogy erős akarattal képes ezen változtatni.

Erről tanúskodik a néhány hete Franciaországban megjelent, nagy feltűnést keltett könyve, melynek címe: „50 évesen tanultam meg olvasni.”

Aline, aki szociális gondozóként dolgozik, a női analfabetizmus elleni francia nemzeti program nagykövete lett, előadásokat tart és találkozik azokkal, akik eddig nem mertek beszélni e fogyatékosságukról.

Aline nyolcgyermekes parasztcsalád legkisebb gyermeke volt. Korán munkára fogták, az iskolában nem boldogult, összekeverte a betűket, így nem tudott megtanulni olvasni, bár érdekes módon számtanban jó volt. Csak felnőttként tudta meg, hogy problémáját diszlexiának nevezik.

Később gyári munkás lett. Munkahelyén senkinek sem tűnt fel, hogy nem tud írni-olvasni. 14 év után egy kórház konyhájába került, ahol már nehezen tudta elrejteni problémáját, mert nem tudta kiböngészni az egyes betegek menüjére vonatkozó utasításokat és kollégái segítségét kérte olyan ürügyekkel, hogy otthon hagyta a szemüvegét. Így más feladatokat kapott. A mindennapokban is nehezen igazodott el. Egy tömegközlekedési jármű útvonalának leolvasása, egy film kiválasztása kínkeservesen sikerült. Az étteremben mindig azt ette, amit a többiek, mert nem tudott választani. Mivel gyermekeinek sem tudott mesét felolvasni, ő maga talált ki nekik történeteket. Olyan ügyesen leplezte a valóságot, hogy a gyerekek semmit sem sejtettek.

Aztán egyszer csak elege lett ebből a megalázó helyzetből. Beiratkozott egy fél éves különleges tanfolyamra, és vasakarattal sikerült elsajátítania az addig elérhetetlen tudományt, annyira, hogy megkapott egy szállodai ügyintézői munkakört.

Aline története az emancipációról szól – jelentette ki Hervé Fernandez, az analfabetizmus elleni francia nemzeti ügynökség vezetője – Azt mutatja, hogy mindenki kiszabadulhat azokból a körülményekből, amelyekbe a sorsa szánja.”